TEOL

Egészen kilencedikes korunktól kezdve hallunk az érettségiről. Mindenki tudja, hogy öt tárgyból kell majd vizsgázni, illetve ezeknek az eredményeiből és a 11-12. osztályos év végi jegyekből számítják ki a pontszámot, ami alapján (remélhetőleg) felveszik az embert az egyetemre.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ez így meglehetősen egyszerűnek tűnik: vagy megvan az előírt pontszám, vagy nincs. De gondoljunk csak bele, dönthetünk-e ilyen „fekete vagy fehér” módon komplex személyiségekről? Vajon mér-e mindent az az öt tantárgy, ami a sikeres tanulmányokhoz, és ez által a sikeres felnőtté váláshoz kell? Biztos alapokon álló, jó döntést hoznak-e az egyetemek, ha csupán ennyit tudnak rólunk? Tényleg bele lehet sűríteni mindent abba az ominózus háromjegyű számba?

Az Atlanti-óceán túlpartján, – az egyebek mellett – messze nem tökéletes oktatási rendszeréről híres Egyesült Államokban ez egészen máshogy megy. Egy jelentkezési lap közel húszoldalas. Természetesen fel kell rajta tüntetni az érettségi eredményeket. Ez persze nem ilyen egyszerű. Amerikában ugyanis nincs olyan egységesített érettségi, mint nálunk.

Különböző tesztcsaládok vannak, amelyeknek egyrészt általános tudásszintet mérnek (íráskésség, szövegértés és matematika), illetve léteznek különböző tantárgyakra vonatkozó tesztek. Az egyetemek döntik el, hogy hány darab és milyenfajta tesztet kérnek. A legelfogadottabb tesztcsaládok közé tartozik például a SAT, az ACT és az AP.

A felvételizőknek írniuk kell egy 250-500 szavas személyes esszét, ami abban segíti az egyetemeket, hogy „mint egyéniséget megismerjenek”, amivel felmérik, mennyire képes valaki a gondolatainak rendszerezésére, az önkifejezésre.

Bizonyos választott tanárok táblázatos formában értékelik a diák teljesítményét, olyan szempontok alapján, mint kreativitás, motiváció, tekintet másokra, szellemi képességek stb. Sőt még ajánlólevelet is írhatnak. Bárki csatolhat a jelentkezéséhez például fotókat, amelyeket ő készített, vagy zenét, amit az együttesével vett fel.

Így az egyetem „a lehető legteljesebb képet kapja jövendőbeli diákjáról”. Nem elég szabvány kitűnő tanulónak lenni, aki iskola után nemes egyszerűséggel hazamegy és tanul. Olyan embereket keresnek, akik az életük lehető legtöbb területén aktívak, egyéniek.

Egy ilyen rendszer kétségkívül rengeteg kérdést vet fel. Hogyan lehet ennyi különböző érdemet felmutató diákot összehasonlítani? Mivel indokolják, ha valakit nem vettek fel? Mi van azokkal a diákokkal, akinek az iskolája kevesebb tanórán túli tevékenységre ad lehetőséget?
Éppen ezért nem állítom, hogy ez a rendszer tökéletes, és hogy egy az egyben át kéne vennünk.

Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy rengeteg felvételiző diákot megnyugtatna, ha nem csak a pontszáma alapján ítélnék meg, ha lenne lehetősége valamivel kitűnnie a tömegből, főleg így, hogy egyre kevesebb diák részesülhet ingyenes felsőoktatásban.

Az önkéntes munkát is értékelik az USA-ban

Az Egyesült Államokban lévő felsőfokú intézmények mindemellett jelentős szerepet szentelnek az iskolán kívüli tevékenységeknek is. Ilyenek lehetnek az önkéntes munka, a szakkörök, vagy például a sport tevékenység. Ezek alapján az intézmények be tudják határolni az adott diák érdeklődési körét. Le tudják mérni, hogy mennyit tesz a környezetéért, hogy birtokolja-e azokat az alapvető készségeket, amelyek egy közösségbe való beilleszkedéshez, és az ott való érvényesüléshez is elengedhetetlenek.