TEOL

Amikor kicsi voltam, mindig úgy képzeltem, hogy a felnőttek világa csupa jókedv és vidámság. Nagyon vártam, hogy végre én is iskolás legyek, aztán meg igazi felnőtt. Azonban már egyáltalán nem gondolom, hogy buli nagynak lenni. Néha szívesen lennék újra kislány, akinek bekötik a cipőjét, aki még nem ismeri a kudarcokat, és akinek esténként elmesélik a Szépség és a Szörnyeteget.

  Belegondolni is szörnyű, milyen lehet az életük azoknak a gyerekeknek, akik embertelen körülmények között végzik a nehéz fizikai munkát (illusztráció). Fotó: AFP

Aztán mindig átgondolom, hogy jobb nagynak lenni, és ez egyre csak jobb lehet. De nem csak én szeretnék felnőtt, és erős lenni. Hanem azok a gyerekek is, akik már kisiskolásként dolgoznak. És nem önszántukból, hanem muszájból. Egy korábbi felmérés szerint Ázsiában 153 millió gyermek dolgozik, Afrikában 80 millió, Latin-Amerikában pedig 17,5 millió. A munkaadó rendszerint kijátssza a munkavédelmi előírásokat, és a védelmet nyújtó biztosítást.  

Ezek a gyerekek nem ismerik a gazdagság fogalmát, és azt sem tudják, hogy milyen az, ha valakinek boldog gyerekkora van. Már nagyon fiatalon belekerülnek a mókuskerékbe, és előfordul, hogy nem bírják a hajtást. Nem fizetik meg tisztességesen a munkájukat, éhbérért dolgoznak. Kíméletlen munkatempó, szigorú előírások, napi 10 vagy annál több munkaóra tölti ki a mindennapokat.

Életre nem alkalmas körülmények, szennyezett víz, betegségek veszik körül őket. A munkaadójuk meg nagyot kaszál az üzletből. A gyermekmunka könnyen pótolható, távoli országokban előfordul, hogy eladják a gyermekeiket a szülők, mert nincs pénzük. Ilyenkor a kicsi messze kerül a szülőföldjéről, és talán évek múlva már nem is emlékszik a családjára. És ki lesz az, aki megvédi őket az élet viharában? Aki vigyáz rájuk, és puszit ad nekik? És egyáltalán megöleli, szereti őket? Érezhet-e valaki szeretetet, ha nem tudja, mi az?

Olvastam két fiúról, akik egy bányában dolgoznak. Még egyikük sincs 14 éves, de már kemény munkában eltöltött évek állnak a hátuk mögött. Olyan fizikai munkát végeznek, amit sok ember egy napig sem tudna csinálni. A bányában a szűk járatokban is elférnek, ahol más nem. Az a feladatuk, hogy meglazítsák a köveket, majd az ércet odatolják egy idősebb bányásznak, aki a bejáratnál várakozik egy kocsival. Ha baleset történne, senki se mentené ki őket onnan. Ott lennének élve eltemetve.

Ezekre a gyerekekre egy angyal vigyáz, aki segíti őket, és nem engedi, hogy feladják. Szegénykék a legtöbb esetben analfabéták maradnak, bárki meg tudja őket vezetni, kihasználni. És a legszomorúbb az egészben, hogy a két fiú, akikről olvastam, a bányában látja a lehetőséget. Számukra ez a bevételi forrás. Nem látnak más kiutat. Pedig lenne, de ők nem tudnak róla, mert hozzájuk nem érkezik hír.

Amikor anyagot kerestem a cikkemhez, folytak a könnyeim. Sírtam, amikor azokról a gyerekekről olvastam, akik nem tudnak semmit a boldog gyermekkorról, és talán a felnőttkort sem érik meg. A világ pedig nem tud róluk semmit, pedig ők igazán megérdemelnék a figyelmet és a szeretetet is. És talán egyszer, majd lesz egy angyal, aki végleg bezárja a gyermekmunka sanyarú fejezetét.

A cikk szerzője a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium 10.B osztályos tanulója