TEOL

Elindultunk a paksi atomerőműbe. Miután 5-6 órát utaztam a tábor helyére, és újra buszra kellet szállnom, én ezt annyira nem díjaztam, de a későbbi élmények kárpótoltak mindenért.

Az úton a még ismeretlen arcokkal körülvéve a gondolataim kedvenc művtöri tanáromra, Lévai Ádámra terelődtek. Ő így fogalmazta meg korábbi élményét az atomerőműről: „mintha egy klasszikus sci-fi szereplőjeként sétálgatnánk egy életre kelt regényben”. Ezzel a gondolattal, és az ebéd nagyszerű emlékeivel vágtam hát neki az útnak.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Kiléptünk a buszból, és mindenkit megcsapott a nyári tikkasztó meleg, és még azt ígérték, hogy benn melegebb lesz. A munkások kíváncsian néztek a szivárvány hadra, ami érkezett.

Az atomerőmű látványa nem a beharangozott sci-fi hatást adta, inkább mintha visszamentem volna az időben 30 évet, de az épület már meg is ütötte ezt a kort, így gondoltam a külső nem is lényeges.

A látogató központ első kis üvegház-belépője meg is hozta a jelzett meleget, hirtelen mindenki megijedt, hogy ilyen szaunában kell végig mennünk, de ahogy beléptünk a Látogató Központba megnyugtató hűs várt minket.

Ezek után jött a sajtótájékoztató. Mindenki kicsit bizonytalanul állt, illetve ült még ekkor, sem mi, sem az interjú alanyok nem tudták, hogy mit várjanak a másiktól. De ez a kezdeti stressz gyorsan leült, és már kezdődött is a kérdezz-felelek. Feltettük a legfontosabb kérdéseinket: mi is ez az atomerőmű, és ez miért jó nekünk?

A kérdésünkre a válasz meglepően részletes volt. Elmondták, hogy mennyire fontos már csak a környéken élők számára is az erőmű, hiszen kb. 5000 embernek ad munkahelyet, ami már egy kisebb városnak is elmegy. Azt is megtudtuk, hogy az erőmű körül a legtisztább a levegő az országban. Ezután végig vezettek minket a látogató központon, ahol rájöttünk, hogy ha nem is lehet hülye kérdést feltenni, mi tudunk, és hogy ez a kis város látja el Magyarország felét árammal.

Miután végeztünk, jöhetett maga az üzemi terület, ahova a bejutás nehezebb volt, mint Hollandia parlamentjébe. Itt találkoztam azzal az érzéssel, amit a tanár úr említett, mintha egy űrhajó belsejébe érkeztünk volna. Sisakot fel, irány a szörny gyomra, a hajtómű! Szinte érezni lehetett azt a 2000 megawatt erőt, amit ez az erőmű lead, lenyűgöző látvány és hang.

Megnézhettük, ahogy épp kicserélnek egy elhasznált kazettát az „űrhajó” karbantartói. Átéreztük, amit anno leírt Wells, az atomenergia szinte varázslat nekünk, egy ilyen kis energiahordozó, ami összesen 8 gramm egy évre ellát egy családot. Mindent összevetve az atomenergia a modern tudomány és társadalom varázspálcája, és felelőtlenség lenne eldobni.

Az atomenergetikai múzeum az emlékekre, a munkások szeretetére épült
A múzeumhoz Józsi, a biztonsági őr motoros kíséretet biztosított számunkra. Az első dolog, amit mindenki boldogan konstatált, hogy van egy italautomata, és végre hozzájuthatunk egy jó hideg üdítőhöz. Kicsit olyanok voltunk, mint anyám szokott lenni, mindent meg kell fogni, amit meg lehet, mindent ki kell próbálni, amit lehet.

Maga a múzeum első része sokkal inkább a volt munkások emléktárgyaira épült, itt megtalálhattunk szinte mindent, a víz által tönkretett turbinától egészen egy wolfram égős lámpában tárolt pálinkáig.

A következő megálló a „hűtőszoba” volt, ahol a légkondi végre szolgáltatott egy kis jó időt. Itt helyezték el a már elavult informatikai eszközöket, a hatalmas szervergépektől egészen a személyes kedvencemig, egy 300 MB tárolására képes diszkig, ami inkább emlékeztetett egy bizonyos sorozat bizonyos főhősnőjének fegyverére, mint egy használati eszközre. Utána mindenki sajnálatára ki kellett innen mennünk, hiszen az előadás folytatódott. Megnézhettük azokat a felszereléseket is, amit anno használtak, a táska mobiltól a reaktort biztosító 114 kilogrammos csavarig.