TEOL

- Mikor találkozott először a szekszárdi borral?
- Ilyeneket ne kérdezzen, mert ha válaszolok, akkor kiderül, hogy milyen öreg vagyok...

- Azért mégis próbáljon meg visszaemlékezni...
- Hát, talán 1962-ben lehetett, amikor már a szekszárdi Garay gimnázium padjait koptattam. Szóval időnként elkértem a papától a pincekulcsot, hogy az osztálytársakkal ellenőrizzük a hegy levének minőségét. Persze mértékkel és tartózkodva. Bár előtte is kaptam néhány kortyot étkezéskor, de a borral való találkozásom akkor fordult komolyabbra.

- Milyen mélyen vannak a Vesztergombi-szőlőgyökerek?
- Több évszázadnyi mélységben. A címerünket, vagy divatosan logónkat az őseim az 1700-as évek elejétől használták. A családom több generáción át foglalkozott mezőgazdasággal. A korabeli szekszárdi parasztgazdaságok legalább három lábon álltak. Földet műveltek, állatokat tartottak és a hegyen ott volt a szőlő. Ez az ország egyik legjobb gabonatermő vidéke, biztos megélhetést kínált. A borászkodás pedig hab volt a tortán.

- Mert akinek nincs szőlője, az nem is igazi szekszárdi?
- Ezt megerősítem, és egyet értek a mondással. Nálunk ez több száz évre visszamenőleg igaz. Hol kisebb, hol nagyobb pincénk volt.

- Mitől függött a pince mérete?
- A lehetőségektől. A világháborúk idején háttérbe szorult a szőlészkedés, a másodikat követően évtizedekig csak egy adott szinten volt lehetőség a gazdálkodásra.

- Miután először megszerezte a pincekulcsot, már nem is adta vissza?
- Azért akkor még tanulni kellett, majd következett a pályaválasztás. A családom azt szerette volna, hogy legyek közgazdász, az mégsem olyan paraszti munka. Felvételiztem is a közgazdasági egyetemre, de a 19 pontommal létszámfeletti lettem, pedig 20 volt a felső határ. Egy év múlva pedig már a kertészeti főiskolán tanultam szőlész-borász szakon. Azóta azt csinálom, amihez kedvem van.

A feleségem szerint roppant szerencsés vagyok, mert a hobbim a munkám. Az elfoglaltságom január elsejétől december 31-ig tart, mégis így érzem jól magam. A vasárnapokat igyekszem megtartani magunknak, hiszen pihenni is kell. 

A cikk a hirdetés után folytatódik

- Hogy stílszerű legyek: mióta van saját pincekulcsa?
- Lényegében 1970-től a borászatban dolgozom, 1992-től a sajátunkban. Minden folyamatban részes vagyok, a termékeink is hozzám nőttek, tehát nincs különleges kedvenc. Minden munkát, mindent bort valamiért kedvelek. Az más kérdés, hogy adott esetben mit választok, mert az az évszaktól, a napszaktól, a hangulattól, a menütől és sok minden mástól függ.

- Mi okozza önnek a legnagyobb örömet?
- Az, hogy a saját kedvemre teszem a dolgom. A feleségem is többször megjegyezte már: te még azt sem mondod el, amit elértél, amit megnyertél. Igaza van. Ilyen vagyok. A boraink eredményeiről is többnyire akkor beszélek, ha megkérdezik. Nem ez a lényeg. Ha a borban megjelenik, hogy szeretem, amit csinálok immár negyven éve, akkor elégedett vagyok. Az természetes, hogy szép bort készítünk. Ha ezt mások is így látják, annak örülök. Ennyi. Minden év más, új kihívás.

Annyi szakmai érdekességgel találkozom, hogy fitten tart, nem enged ellustulni, beleszürkülni a hétköznapokba. Már a metszéssel tudatom a tőkével, hogy mit kérek, mit várok az adott évben tőle. És a szürettel sincs vége. A pince rejtélyes hely, ahol mindig érdekes dolgok történnek. Többé-kevésbé ismerem a bor biológiáját, kémiáját, de időnként a szőlő nem tudja ezt. Mégis nekem kell igazodni hozzá... Ilyenkor hiába lapozgatom a szakirodalmat, jobb ha a kollégákkal beszélgetek a dologról.

- Szakemberek szerint a borai azért is mosolyognak, mert ön mindig mosolyog...
- Azért el tud futni a méreg! Sőt, vannak olyan pillanatok, amikor indulatosan veszem tudomásul a környezet hatásait, de tény, hogy sem a szőlővel, sem a borral nem erőszakoskodom. Nem is rágódom a dolgon, mert az a dolgom, hogy megoldjam a feladatot. Rossz szájízzel, morcosan nem lehet szép bort készíteni.

- Érződik a borban, ha stresszes, ideges a borász?
- Csuda tudja. Sokan azt mondják, hogy a stílus, amit képviselünk Csaba fiammal a borászatban, az elég feszes, megismerhető, nem mindig igazodik a divatirányzatokhoz, de garantáltan minőségorientált. Erőlködés nélkül akarjuk kiszolgálni a piacot úgy, hogy megőrizzük évszázados védjegyünket, stílusunkat. Inkább lassan, de biztosan haladunk előre. A mi vállalkozásunk a családé, nem a banké, nincsenek a háttérben hazai vagy külföldi befektetők. Ezért tűnik úgy, hogy lassabban, megfontoltabban építkezünk.

Nem a területi növekedés a cél, hanem a technológia, a technika fejlesztése. Szeretem tudni, hogy hol vannak a szőlőink, s hogy melyik hordóban milyen bor fejlődik. Ez nekem biztonságot ad. Ehhez jó a 27 hektáros birtok, amit harmincöt hektárra növelnénk, ha a közelben és kiváló fekvésben lenne eladó terület. A jelenlegi pince és feldolgozó ekkora ültetvény termését tudja befogadni. Öt állandó alkalmazottal, a feleségemmel és a fiammal együtt szolgáljuk ki a klasszikus családi vállalkozást.

- Termeltet, vásárol szőlőt?
- Úgy két hektárnyi területről, 15 éve ugyanattól a termelőtől.

- Mitől Vesztergombi a stílus?
- Az a célunk az, hogy nemzetközileg is úgymond versenyképes, de mindig jellegzetesen szekszárdi borokat készítsünk. Ezen a skálán sok lehetőség van. Nem tagadom, a kadarkához különleges viszony fűz, hiszen ez a fajta teremtette meg a borvidék hírét.

A kadarka a szekszárdi borászat gyökere. Különleges illatú, fűszerezettségű, az ismert vörösborokhoz képest más szerkezetű, egyedi, megismételhetetlen nedű, amelynek aránya a borvidéken megduplázódhatna. Ezt a fajtát akkor is meg kell tartani, ha vannak eredményesebben termeszthető borszőlők is. Jó érzés, hogy a szekszárdi pincészetek többsége így gondolkodik.

- 1993-ban az országban harmadikként, a borvidékről elsőként lett az év bortermelője. Mit jelent ez az ön számára?
- A '90-es évek elején volt a nagy nekibuzdulás. Az állami és pincegazdaságokban is igen jól képzett, lelkes, kiváló borászok dolgoztak. Amikor kiszabadultunk egy kötöttebb rendszerből, mindenki próbálkozott. A világhoz képest szerény technikai-technológia feltételek között születtek egészen szép borok. Örülök, hogy az elsők között lehettem, akik erősíthették a szekszárdi borvidék jó hírét.

- Mit jelent önnek az elismerés? Szekszárd díszpolgárává fogadja az év borászait...
- Mindenkinek jól esik, de nem szabad hogy az elismerés fontosabb legyen, mint a belső elégedettség. A város kezdeményezése meglepetést okozott, figyelmességet tükröz, hiszen elismerik azok munkáját, akik évtizedek óta nem pusztán a saját gyarapodásukért, hanem a városért, a borvidékért is dolgoztak. (Takler Ferenc 2004-ben, Vida Péter pedig 2011-ben lett az év bortermelője.) Nekünk ez a lehetőség adott, csak élni kell vele. Ez a borvidék Hidaspetrétől Bátáig csodálatos. Ahogy végig fut a dombokon, a sok, azonos makroklímával és különleges mikroklímával megáldott völggyel, olyan színes, változatos ízvilágú, sokszínű bort ad, ami másutt nem fordul elő.

- Mit szeretne fejleszteni a jövőben?
- Változtatni szeretnénk a kékszőlő erjesztésének technológiáján és fejlesztenünk kell a vendéglátást is. A jelenlegi, 25 személyt befogadó kóstolóterem időnként kicsinek bizonyul, a vendégszobák számát is bővíteni kellene és szükség lenne egy nagyobb étteremre is. Ez akkor is így van, ha inkább a szőlővel szeretnék foglalkozni, mint a vendéglátással. De mivel ez az utóbbi időben egyre fontosabb, számolnunk kell vele. Számos borház gyakorlata bizonyítja, hogy a vendéglátás ma már valóban elválaszthatatlan a borászattól. De ezen a tájékon mindennek az alapja a bor!