TEOL

- Úgy alakult az életem, hogy visszakerültem ide, Szekszárdra, földközelbe - mondta Heimann Zoltán. - Mindig kötődtem, soha nem engedtem el a várost, szerettem a szőlészkedést, borászkodást, akár a sváb disznóvágások apró örömeit. Mert végülis ebben találtam meg életem értelmét, az egyensúlyt. Nagyon jól érzem itt magam.

- Mit üzen a föld?
- A föld közeliség magában hordja a konzervatív értékeket, nem pusztán politikai értelemben, hiszen minden lépésünk tíz, húsz, vagy éppen száz évben mérődik. Azt gondolom, a konzervativizmus nagyon jó dolog. Ezért is találtam meg magam.

- Érzi a föld szagát?
- A szó fizikai értelmében is érzem, mint ahogy a növények, a virágzó szőlő illatát. Látom az élet sarjadását, a rezdüléseket. Szó sincs róla, hogy a földanya rezgésének és dobogó szívének csakráját érezném, hiszen egy racionális sváb ember vagyok, aki szereti jól érezni magát.

- Sváb ember, aki ha akarna, akkor sem tudna meglenni szőlő nélkül...
- Így van.

A cikk a hirdetés után folytatódik

- És mi a helyzet a disznóvágással?
- Akkor érzem azt a barbár ünnepiséget, amely eltölti a lelkemet. Ide és ehhez kötnek gyermekkorom kedves emlékei, ebbe nőttem bele. Parasztházban születtem bábaasszony segítségével. Abban cseperedtem, amit a dédapám épített: számos háziállattal, a ház mögötti présházzal, szőlővel együtt. Nagyon jól éreztem magam. Szekszárd alsó utcájában mindenki tudta, hogy ki vagyok, s persze köszöntem is mindenkinek. Ha megéheztem, egy zsíros kenyeret bármelyik házban kaphattam. Jókat játszottunk a barátaimmal a házak mögötti szőlőkben. Jártuk a hegyoldalt. Szóval a disznóvágáshoz is ezernyi emlék köt. A mi családunkban is mindig ott lógott a spájzban a sonka, a kolbász, a szalámi.

- Állítólag böllérkedik is?
- Ez igaz. Megtanultam az őseimtől, amit kellett, tehát magam is tudok bökni és bontani disznót a sváb szokásoknak szerint is. Nálunk nincsenek nagy újítások, megvannak a hagyományos ízeink és értékeink. Később a feleségemmel együtt megérkezett egy bicskei magyar református vonal, ami nekem nagyon tetszik.

- Mármint a feleségével együtt?
- Természetesen, de hát egy nyakas református menyecske, aki tudja, hogy mit akar, meg van vele a magam küzdelme persze a szó játékos értelmében. A mi családunkban például nem volt paradicsomos káposztafőzelék. Ettől függetlenül a kollégiumokban meggyűlöltették velem. Mégis megszerettem. Nem volt tejfölös csirkepaprikás galuskával, de az is nagyon ízlik. Ugyan úgy, mint a rizses-májas sütni való hurka.

Szóval létrejött egy olyan közeg, ahol mindig történik valami. Ez örömmel tölti el a gyermekeimet is. Az egyik ugyan kirepült Münchenbe, orvosnak készül. Nem tudom, hol dolgozik majd. Sokat gondolkodom azon, hogyan tudom majd rávenni arra, hogy egyszer a gyerekeit is hozza magával ide. Mit ígérjek neki? Krémest? Új autót? Mi lesz, ami vonzza majd ide, a hagyományainkhoz?

A másik fiú ide kerül vissza borásznak, mint a tizedik generációs Heimann. Vele kapcsolatban a nagy kérdés: hogyan tudok kihívást biztosítani számára, amikor most jó céhlegényhez méltón éppen Franciaországban jár, s korábban Németországban tanulta a szakmát, hogy őt kielégítse ez a fajta szekszárdiság. S ezekben a dolgokban is eszköz lehet a disznóvágás, persze sok más mellett. No de a végtermék is számít. Ha már vendéglátásról beszélünk a borászkodásban.

- A több lábon állás erről is szól?
- Valóban olyan kóstolót szeretnék, ahol a borhoz illőn bemutathatjuk az igazi hazai ízeket. Készítettünk citromos kolbászt, fehér szalámit. A sváb hagyományok, értékek megőrzése nem bigottságot, hanem nyitottságot is hordoz.

- A Heimann név belegyökerezett a szőlőbe. A sváb borász másként néz a szőlőre?
- 2012-ben járunk. Sokat kopott össze a világ az évszázadok alatt. Úgy hallottam vissza, hogy öregapám idején a Fölső és az Alsó utcaiak még bicskáztak is... Ma pedig már akár közös borok is készülnek. Persze ha megkaparjuk a felületet, akkor még érezhető az indulat, de már egészen másról van szó. Magam a kilencedik borászkodó Heimann vagyok. Az első írott emlék 1758-ba vezet, egy házasságlevélhez. A magyar paraszti életben a borászkodás önfenntartó, önellátó szándékú volt.

A svábok bejövetelével szép lassan elkezdődött egyfajta árutermelés, bővített újratermelés. Így rendezkedtek be a gazdaságok, egy kis növekedési kényszerrel. A svábot mindig úgy ábrázoljuk, hogy a fogáshoz veri a garast. Szerintem viszont csak „mellúszásban úszunk”... Ez persze nem mindig pozitív. A mindenáron való növekedésnek vannak hátulütői is, mert az anyagi világ, a külsőség nem minden. Nem véletlen, hogy a sváb porták mindig frissen sepertek voltak, megnyilvánítva ezt a külsőséget...

- Amikor készültem a beszélgetésre, nem hagyott nyugton egy kérdés: mit érez a sváb, amikor zöldszüretet tart, s dobálja le a földre az egyébként egészséges fürtöket?
- Többfajta Heimann-érzés van. Apám azt mondja: hülye vagy fiam, s majdnem kitagad, mert Isten ellen való vétek, amit csinálok. A szomszédok mást és mást tesznek. Apám a borászkodást egy hordós, folyóboros gazdálkodásnak látta, ahol a mennyiség a mérték.

- A Heimann borok nemcsak nevet, hanem egyfajta kultúrát is képviselnek?
- Eltelt húsz év a minőségi borászkodás időszakából. Ma már pontosan látszik: nem lehet a végtelenségig visszafogni a terhelést. Ebben is megfigyelhető a változás. Ennek volt egy túlzó időszaka, amikor mi akartuk megmutatni a világnak, hogyan kell bort készíteni. Már pontosan látszik, hogy milyen borhoz milyen terhelés kell.

Az sem mellékes, hogy hány éves a tőke, s mi egyebet tud még? Mi például tavaly kettős szüretet csináltunk. A zöldleválogatás helyett rose-nak szedtünk szőlőt egy korábbi szürettel, a többi pedig még fennmaradt pár hétig. Ebből lesz majd a minőségi bor. Azt tartom: minden kavicsot fel kell emelni, s meg kell nézni, hogy mi van alatta, de nem okvetlenül kell eldobni.

A teljes írást, további érdekességekkel elolvashatja a Tolnai Népújság február 7-i, keddi számában! Keresse az újságárusoknál, vagy fizesse elő! Részletek itt! Kérje ingyenes próbaszámunkat: itt!