TEOL

Rettegve tér nyugovóra esténként a gyönki Vásártér utca utolsó házában élő, négygyermekes család. Attól tartanak, a fejükre omlik a ház. Az épület egy régi parasztház, két szobával, és egy konyhával, ami alkalom adtán fürdőszobaként is üzemel. Vályogból épült, legalább száz éve. A falakat kisméretű téglákkal támasztották meg kívülről, ám két héttel ezelőtt, amikor a heves esőzés kezdetét vette, a téglafal leomlott. Azóta a sárból rakott falak áznak, folyamatosan repedeznek.

Szabó Attiláné félrehúzza az ajtófélfára akasztott függönyt, s betessékel a 18. századot idéző épületbe. A bútorok valóban múzeumi darabok, a padló betonos, az első szobában akácfával van aládúcolva a mennyezet, hogy meg ne rogyjon. Az asszony a sarok felé mutat, ahol olyan széles rés tátong a plafontól egészen a padlóig, hogy egy hároméves gyermek bedughatná kintről a fejét. Szóra nyitná a száját, azonban Kótainé Nagy Katalin, a Rászorulók Támogató Egyesületének megyei elnöke megelőzi.

– Életveszélyben vannak, itt bármelyik pillanatban rájuk dőlhet a ház. Két hét eltelt, de senki nem segített. Könyörgöm, hát meg kell halni valakinek? – mondja.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Közben a másik szoba felé terel Szabóné, megmutatja, hol élnek hatan pillanatnyilag. A kis helyiségben 3 ágy, valami szekrényféle és egy kálya, a falakon rajzok, amelyeken látszik, istenadta tehetség készítette őket.
– A kisfiam rajzolta, amikor 8 éves volt – mondja az asszony. A legnagyobb gyermek, érettségire készül. A lány azt mondja, túl van az írásbelin, de érezni rajta, hogy zavarban van a szegénység miatt.

Major Gábor, a család varsádi barátja szerint éppen ez a baj, röstellnek segítséget kérni. – Nagyon szerények itt a körülmények, de nagyon becsületesek, és mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeik az iskolában érvényesüljenek. Ezt a fiatalok meg is hálálják, hiszen mind a négy nagyon jól tanul. A társadalmi összefogást hiányolom. Régen a közösségen belül úgy működött, hogy a szakemberek a munkájukat, s ki amit tudott felajánlott. És amit a leginkább furcsállok, hogy egy ilyen családnak be kell mennie a hivatalba, hogy bejelentse, bajban van. Ezt helyben nem vették észre – mondja.

Közben Kótainé nem veszti lendületét, telefonál, intézkedik, utasít. Küld a polgármesterhez is, hogy kérdezzem csak meg, miért nem segítenek ezen a családon. Fekete József polgármester az irodájában fogad szinte azonnal. Kérdésemre, hogy igaz-e az állítás, hogy az önkormányzat nem ajánlott fel segítséget, azt mondja, aki önmagáért nem képes tenni, az így fog járni. Attól, hogy valaki szegény, a házát még rendben tarthatja.

Megdöbbenésemet látván folytatja: – Nézze, hiányoztak a cserepek, beázott a fal, itt nem volt árvíz. Szép nyugis, csendes eső volt. A család férfi tagja, Sallai József közmunkásként évek óta nálunk dolgozik, szorgalmasan végzi a munkáját. Ő jelezte, hogy kidőlt a fal. Fölajánlottunk téglát, faanyagot, fóliát, s azt is, hogy a brigád, amiben dolgozik, segít. S az idő alatt, míg otthon dolgozik, kapja a fizetését is. Sallai József elmondta, elfogadja az önkormányzat segítségét, kap majd téglát is, és hétfőn otthon maradhat, hogy rendbe hozza a házát.