Interjú

2019.11.21. 07:12

Benkő Péter egyetlen kapcsolatát sem bánta meg

A népszerű színművész most él úgy, ahogy mindig is szeretett volna.

Takács Eszter

Forrás: MW

Aligha van bárki is, aki ne emlékezne Benkő Péter legendás alakítására az Egri csillagok Török Jancsijaként vagy Buttler grófként a Különös házasságban. A színészt egy női portál minden idők egyik legvonzóbb férfijének választotta. A Vasárnap Reggel legutóbbi számában mesélt szerelmekről, természetszeretetről, imádott lovairól és arról a boldogságról is, amire mindig is vágyott, de mostanra sikerült is megvalósítani.

– A főváros közelében, mégis kicsit a nagy nyüzsgéstől távol, egy farmon él, onnan jár be Budapestre, a színházba. Miért választotta a vidékei életformát?

– Esztergomtól nem messze élek, egy kis erdőrészben. Szépen hangzik, hogy farm, de valójában inkább tanya. A nejemmel, két lóval, négy macskával és sajnos már csak egy kutyával élek nagyon boldog életet. Most, 72 éves koromban élem úgy az életemet, ahogyan mindig is szerettem volna.

– Mióta él itt?

– 2003 óta. Sosem tudtam megszokni a várost. Amikor felkerültem Pestre, a Váci utca és az Irányi utca sarkán laktam, a legtutibb belvárosban. Ahányszor elmentem a legendás Jégbüfébe, mindig szorongás lett úrrá rajtam már a Váci utca elején. Hömpölygött a tömeg. Egyszerűen nem voltam boldog ezzel a létformával. Mostanra pedig már taszít. Sok évbe telt, amíg a kis tanyámon felépült a házam, de egyszerűen el kellett jönnöm Pestről. Egyre élesebb a város és a vidék közti ellentét. Az urbanizáció hatása, hogy sokan ott remélnek jó életet, munkát, több pénzt, de a város egy egészen más típusú embert „termel”. Az első generáció még csak megváltozik, a többedik pedig, amelyik a városban születik, már nem is tudja, milyen a sár, a fű, a fa, a virág, és nem is vágyik rá.

– Honnan örökölte a természetszeretetét?

– Édesapámtól. Ő vadászott, és bár engem ez nem érdekelt, de jártam vele a vidéket, a lápot, az erdőt. Azok az emberek, akiket akkor megismertem, tényleg közel álltak a természethez. Ők még nem hobbivadászok voltak, akik csak lőnek egy-egy trófeát kisebb vagyonokért, hanem valóban a természettel együtt élő emberek voltak.

– Egy ló óriási felelősség, évtizedekig kell gondoskodni róla. Most már a saját istállójában vannak, de korábban hogyan tudta megoldani?

– Az idősebb lovam 30 éve él velem, a másik, Karino pedig pár éve halt meg, 29 éves korában. Zseniális természetű, híresen kedves ló volt. Születésem óta imádom a lovakat. Puha, meleg, jó szagú, ötmázsás pillangók. Ez egy életforma.

– Ehhez a természetszeretethez ideális társa a neje.

– Abszolút. Ő kozmetikusként a munkájában is használja a természet kincseit. Ő maga is egy manírmentes, gyönyörű teremtés.

– De a szép nők mindig is körülvették.

– Csodálatos nőkkel éltem vagy kerültem kapcsolatba. Klaudia a harmadik nejem, de egy normális férfi csinos nőkkel és jó szeretőkkel jól érzi magát. Soha egyetlen viszonyomat sem bántam meg az életemben, még a futó kapcsolataimat sem. Még ha tudtam, éreztem is, hogy nem lesz hosszú távú egy kapcsolat, akkor is megválasztottam, hogy kivel lesz viszonyom. Ahogy Goethe mondta, ha létrejöttek a vonzások és a választások, akkor érdemes kapcsolatot kezdeni. Sosem öleltem úgy senkit, hogy azt akkor, abban a pillanatban nem gondoltam komolyan. Furcsa, néha nagyon rövidnek tűnik az élet, mégis van idő sok szerelemre. Nem kell semmit elkapkodni, elhamarkodottan házasodni. Az előadás is a próbák alatt dől el, és végül az hozza meg az alakítást. Ha az embernek voltak örömei, élményei, kalandjai, utána már nem akar kalandozni.

– Semmilyen más döntését sem bánta meg?

– Egy azért volt. De a rossz döntésből is lehet tanulni. A lényeg, hogy ne vessen vissza. A rossz élethelyzetek tanítanak.

– A férfiasságról beszélgettünk az imént, és egy jó ideje estéről estére magára ölti Jávor Pál szerepét, aki szintén legendásan sármos volt.

– Jávor Palinak sem volt soha gondja a nőkkel, hogy úgy mondjam, de sosem volt egy megszállott nőcsábász. A századik előadáson is túl vagyunk. Rusz Milán írta a színdarabot, aki a Szerb Nemzetiségi Színház igazgatója. Rengeteg kutatómunka alapján építette fel. Jávor Palit Kiss Ferenc, a Színészkamara elnöke el akarta választani a zsidó nejétől, emiatt még a koncentrációs tábort is megjárta. A sors fintora, hogy később a kommunista éra alatt Major Tamás ugyanúgy nem akart vele szóba állni, ahogyan korábban Kiss Ferenc sem. A színházi világban mindig van egy Major Tamás és egy Kiss Ferenc, aki élet-halál ura.

– Ugyanaz a mai színház, ami néhány évtizede volt?

– Nem, sokan csak szórakozni vágynak, és nem szívesen ülnek be elgondolkodtató darabokra. Pedig az az igazi kikapcsolódás, ha az ember szelleme le van foglalva valamivel. Nem szeretem, sosem szerettem az alternatív színházat. Nem értem az öncélú vetkőzést, káromkodást vagy vizelést a színpadon. Pedig hihetetlen dotációt kapnak rá. De ha már a párkapcsolatokról beszélgettünk, éppen most is egy hangulatos kis vígjátékot, Bartha Lajos Szerelem című darabját tűztük színre a Turay Színházban. Kedves, mulattató, szecessziós darab. Tenyerén hordozott a sors, mert sosem skatulyáztak be. Mindenféle szerepet eljátszhattam, a bonvivántól a Rómeó és Júlia Lőrinc barátjáig.

– Van esetleg színpadi vágya, szerepálma?

– Nincsen. Sajnálom azt a színészt, akinek hiányzik valami a szakmájából. Nem hiányozhat. Nem lehetnek szerepálmaink.

– Újra színész lenne?

– Akkor akarnék újra színész lenni, ha akkora mázlim lenne, mint ebben az életben volt. Gimnazistaként orvos akartam lenni. Az intuíció nagyon fontos számomra, és orvosként szívesen kipróbáltam volna magam, hogy mennyire ismerem fel a betegségeket, mennyire tudom a kisebb tünetekből kitalálni, hogy mi is a páciens baja, felismerem-e, ha valaki hipochonder. Színészként ugyanezt csinálom. Imádom vizslatni, fürkészni az embereket. De nem direkt csinálom. Inkább felfigyelek beszélgetésfoszlányokra a metrón, meglátok egy-egy különleges arcot, öltözéket, és próbálom kitalálni, milyen élettörténet tartozik hozzá. Rögtön észreveszem, ha valaki füllent. Egyszer meg is bizonyosodtam arról, hogy valaki hazudik, még kétszer elhessegettem, hogy csak képzelgek, de végül igazam lett. Az ősi ösztön becsaphatatlan. A természetben is így van, az állatok is rögtön felmérik egymást, veszélyes-e, ellenséges-e vagy sem. Vadállatok vagyunk. Igaz, van, aki növényevő, és van, aki ragadozó.

Borítókép: Benkő Péter

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában