Both Miklós: a popzene komoly válságban van

A Dal című műsor zsűrijében Magyarország legjobb dalát keresi a Duna Televízió képernyőjén. Azt mondja, azért vállalkozott erre, mert ez a műsor alkalmas arra, hogy emelje a magyar zene alkotói oldalának színvonalát, azzal, hogy nagy felületen olyan bemutatkozási lehetőséget ad, aminek tétje van – olvasható a Vasárnap Reggel legutóbbi számában.

Fel tudja idézni az első zenével kapcsolatos élményét?

Sok zenei impulzusom van otthonról, de talán a legmeghatározóbbak a nagyapámmal kapcsolatosak, a templomi kórus tagjaként vezette a misék énekes részét. Számomra ezek a vasárnapi misék sokkal izgalmasabbak voltak, ha láthattam a kántor vagy a kórus munkáját. Öt-hat évesen már énekeltem velük, szólamokat írtam, de ebben akkor számomra semmi különleges nem volt. Meghatározó volt az életemben a zene, de csak autodidakta módon tanultam, és nem is ebbe az irányba indultam el, bölcsészkarra jártam. Az egyetem alatt már fontosabb helyre került, sokat koncerteztem és ott kezdtem el kimondani magamnak, hogy zenész leszek.

Az ön korosztályában a fiataloknak, a 90-es évek közepén nem a népzene volt a trendi zene, hogyan lett ez ennyire fontos az életében?

Nem tudom megmagyarázni, de már tinédzserként másfajta zenéket kerestem, mint amin felnőttem. Nekem a zenei anyanyelvem a nyugati gitárzene volt, de a legizgalmasabbnak mindig azt tartottam, ha olyan zenékre találtam, amelyeket nem értettem, és amit meg kellett fejtenem.

Mondjuk, ha veszünk egy erdélyi vonós zenekart, vagy ha egy komolyzenét játszó vonósnégyest hallgatunk, ha egy cigányprímást, esetleg tegyük fel a pekingi operában a zenekart, ezeknek a különbözőségeiben pont azok a logikák működnek, mint a beszélt nyelvek esetén.

Meg kell tanulni ezeknek a zenéknek a „szókincsét”, a szabályrendszerét, a nyelvét ahhoz, hogy értsük, élvezzük és használni tudjuk. Számomra mindig ez a tanulás volt a legizgalmasabb, ami köztem és bármilyen zene között megtörténhetett. Leginkább az erdélyi vonószene lett az a zenei nyelv és formavilág, ami nekem a legnagyobb élményt adta, amit legjobban értelmezni tudtam és teljesen beszippantott.

Ez érdekes, mert egy átlagembernek talán pont az tetszik, amit a leginkább „megszokott” a füle.

Igen, ez így van. Az átlag zenehallgató az ismerős hangzásokat keresi, végső soron a komfortot. Még amikor egy új dalt hall, akkor is arra figyel fel a legkönnyebben, ha összességében ismerősen szól, vagyis az általa ismert építőkockákból, slágerfordulatokból, zenei panelekből épül fel. Pont ez

az egyformaság, ami engem nem annyira érdekel.

Pedig, ha valamit el szoktak mondani az Eurovízióról, az éppen az, hogy van egy sajátos stílusa, olyan, amivel ott eredményesen lehet szerepelni. Ezért aztán A Dalban szereplő produkciók is erre hasonlítanak, és eléggé egyformák. Miért ült akkor be ebbe a zsűribe?

A mai popzenének szerintem az a komoly válsága, hogy egyre jobban körbe-körbe jár.

Éppen azzal a szándékkal ültem tehát be a zsűribe, hogy az eredetiséget ellensúlyozni próbáljam ezekkel a dalokkal szemben.

A zenei világban mindig megfért ez a kettőség: de amikor nagyon eltolódnak az arányok, az nem jó. Ki merem jelenteni, hogy a fősodor a mai magyar médiában lényegében kizárólag a szórakoztatásról szól. Ennek kulturálisan is komoly negatív hatása van. A zene ugyanis mentális orvosság is, és egyre kevésbé vannak az embereknek zenéi, sőt szavai is arra, hogy a szorongásaikat kifejezzék, hogy a lelküket ápolják velük és bennük. Úgy gondolom, hogy minden művészembernek, akinek van arra lehetősége, hogy erre hatása legyen, annak felelőssége ellensúlyozni ezt a helyzetet.

Fiatalkora óta úton van és gyűjti a még autentikus népzenét. Milyen céllal, élménykeresés ez, inspiráció vagy értékmentés?

Ez különböző. A fiatalkori utazások még más indíttatásból voltak, nemcsak a Kárpát-medence régi zenei világa érdekelt, akkoriban főleg azért mentem el Erdélybe, hogy tanuljak. Az még nem egy rendszerezett munka volt, az volt a cél, hogy amit ott találok, azt itthon el tudjam majd játszani gitáron. Az azt követő útjaim már másról szóltak, amikor zenészként úgy érzem, hogy veszítek a lendületből és az inspirációmból,

mindig újabb és újabb zenei nyelvek megismerésére vágytam.

Akárcsak egy író, amikor élményeket gyűjt a következő történetéhez. Ez indított Kínába, Iránba, Indiába és Ukrajnába is és őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ebből a szempontból éppen a szomszédban találom a leginkább egzotikus világot. Olyan fantasztikus kincseket fedeztem fel, ami teljesen magával ragadott és megéreztem, hogy ez sokkal több lehet, mint inspiráció, ez valódi érték- és múltmentés. A paraszti Európa utolsó lélegzetvételeit tudjuk megörökíteni, olyan ez az egész, mint egy időutazás.

Lehet még Európában újat, vagy inkább annyira régit találni, amit nem rögzített, nem írt le még korábban senki?

Igen, ezek még olyan zártan élő paraszti közösségek, ahol a szegénység is sok olyat magában hordoz, aminek kapcsolata van a régi világokkal. A szegénységbe eleve sokkal kevesebb információ kerül be, ettől pedig érintetlenebbek maradtak ezek a falvak és ez nagyon izgalmas. Eredeti mesék, régi gyerekjátékok, ünnepi szokások.

Századokat átívelő szövegek, dalok és zenék ezek, amiket még a Szovjetunió kolhozosítása sem tudott eltüntetni.

Egy-két évtized múlva azonban már nem lesz életben ez, jobbára hatvan fölötti emberek az adatközlők, szóval azt éreztem, hogy nem szabad ennek nyom nélkül úgy elmúlnia, hogy nem örökítjük meg. Az anyag tudományos hátterében itthonról a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, Ukrajnából az ukrán néprajzi múzeum munkatársai vannak a segítségünkre. Ez jelen esetben egy évben négy hónap terepmunkát jelent nekem Ukrajnában.

Miért fontos ez a munka önnek?

A globalizációnak sok hasznos része is van, ki sem tudja vonni a hatása alól magát az ember, mindannyian ebben élünk, és az is világos, hogy az új generációk mindig az újdonságokban, a maiban keresik az identitásukat. Annak azonban, hogy mindenki egyféle zenét hallgat, nagyon hasonló ruhákat hord, nyilvánvalóan megvan a hátránya is.

A következő generációknak az nagyon fontos lehet majd, hogy lesznek-e számukra még valahol olyan szellemi muníciók, például a zenében, amiket elérnek, és amik teljesen más gondolatokat hordoznak, mint amit ismernek és amivel addig találkoztak.

Ez adhat ugyanis frissességet és újfajta inspirációt számukra.

Ezért emlegetik „korunk Bartókjának” önt?

Ez csak a média címkehasználata, még ha nagyon hízelgő is, nem akarnám más életét újra leélni. Szerintem a világ sok dologban nagyon megváltozott.

De ha mondjuk most valóban itt teremne Bartók és Kodály, mit gondol, mit szólnának a mostani állapotokhoz?

Ha visszatérhetnének megnézni, mi lett az életművükkel, akkor például annak biztosan örülnének, hogy létezik egy táncházmozgalom Magyarországon, hiszen tudjuk, hogy sem Bartók, sem Kodály nem gondolta volna, hogy ezeket a táncokat, dalokat városban vissza lehet tanulni. Ők alapvetően értékmentés gondolataként dokumentálták a falvakból kinyerhető információkat. Ezt talán nem tudja mindenki, de Kodály annak idején azért dolgozta ki a módszerét az iskolákra, mert olyan silány és hamis kórusokat hallott énekelni, hogy úgy érezte, tennie kell valamit. Mivel pedig akkoriban nem volt televízió és közösségi oldalak sem léteztek, az iskolákban tudta elérni a fiatalok tömegeit.

Most biztosan az interneten és valami jó televíziós műsorral próbálkozna, de egész biztosan igyekezne valamit tenni azért, hogy a tömegzenét jobbítsa és a színvonalán emelni tudjon.

Ez már a harmadik évad, amikor A Dal zsűrijében dolgozik. Hogy érzi, tudott valamit tenni a sokszínűségért?

Meggyőződésem, hogy ez a műsor tud jó hatással lenni a magyar könnyűzene alkotói oldalára. De csak akkor, ha nem csak kizárólag az Eurovízióról szól, hanem a kiválasztás mellett sok olyan kevésbé populáris műfaj is be tud mutatkozni, amelyek amúgy soha nem kerülnének be a média fősodrába. Azt persze értenünk kell, hogy ezek nem azért nem populárisak, mert nem populárisak, hanem mert nem rendelkeznek azokkal az ipari szabványokkal, amiknek ma meg kell felelnie egy professzionális slágernek. És bizony a műsor során tapasztaljuk, hogy

több olyan előadót, akit bár soha nem játszana a rádió, a műsor folyamán tömegével kezdik el szeretni és követni.

Ebből is látszik, hogy a rádiókban hallható dalok kiválasztása körül komoly problémák merülnek fel. Ez egyébként nem szerkesztői szintű hiba, sokkal inkább egy világszinten kialakult, egyre jobban bemerevedő függőségi viszonyból adódik. Mindenesetre, ha ezzel a merevséggel szembe tud valamelyest menni a műsor, az öröm, az pedig egyenesen boldogság, ha az izgalmasabb szerzemények gerjesztésében is szerepet játszik A Dal.

Névjegy:

1981-ben született Budapesten.

Fonogram-díjas és Budai-díjas zeneszerző, előadóművész, a Napra együttes énekese, gitárosa és zeneszerzője. A Rendhagyó Prímástalálkozó állandó szólistája.

A Barbaro együttessel való közreműködés után 2004-ben a Napra néven alakított új zenekart, 2012 óta pedig a Both Miklós Folkside projekt formációval is szerepel. Szenvedélyes népzenegyűjtő. Tekintélyes filmes adatbázist rögzített többek között Ukrajnában, Kínában, Oroszországban, Erdélyben, Iránban és Indiában. 2015 őszén megkapta az Öröm a Zene! díjat, amelynek keretében Az év zenészének választották.

 Borítókép: Both Miklós zeneszerző, énekes, előadó 2016. február 13-án

MTI Fotó: Kovács Tamás