Kompfoglalás a norvég fjordban és sokféle más speditőr kaland

– Régen ugye a Volán is olyan egyenruhás szolgálati hely volt, mint a tűzoltóság vagy a MÁV?

– Persze – mondja Bali János, aki a hatvanas évek végén kezdett dolgozni a megyei autóbusz-társaságnál. – A vállalatot akkor még Akövnek hívták, tisztképzőbe jártunk, és rendes aranysávval, csillaggal ellátott egyenruhát kaptunk. Közúti, vasúti és hajózási képzésben részesültünk, aminek később nagy hasznát vettem a bonyolultabb fuvarszervezéseknél, amikor közúton, vasúton és vízi úton is kellett utaztatni az árut, hogy célba érjen.

– Mikortól önállósította magát?

– A rendszerváltásig a Volánnál maradtam, a személy-, teherforgalmi és menetirányítási csoportban. Aztán, 1990-ben egy társammal gazdasági munkaközösséget hoztunk létre, ami később kft.-vé alakult. Pár évre rá a társam kivált, és egyedül folytattam a speditőri munkát, részint saját járműparknak fuvarokat szervezve, részint gépkocsival rendelkező olyan kollégáknak, akiknek nem voltak megfelelő kapcsolataik, adminisztrációs hátterük, jogi és vámügyi ismereteik.

– Mekkora volt a saját járműpark?

– A legjobb időszakban nyolc pótkocsis (öt plusz öt tonnás) járművünk szolgált belföldi fuvarozásra, a nemzetközi forgalomban pedig négy autónk vett részt (3,5 tonna illetve 7,5 tonna össztömegűek). Rengeteg feladat adódott, hiszen nemcsak a kifelé menő fuvarokat kellett megszervezni, hanem azt is, hogy lehetőleg ne üresen jöjjön vissza az autó, hozzon valami rakományt visszafele is. Minél kevesebb üres futás legyen, mert ahogy a szakmában mondjuk: a rakott kilométer fizet. Közben közlekedési hatósági, vámhatósági ügyek intézése; szóval nem volt idő unatkozni.

– Nyelvtudás kellett hozzá?

– Nem mondom, hogy erős vagyok angolból, de a szakmai nyelvet ismertem, mert naponta szükségem volt rá. Tíz éve nyugdíjba mentem, most már megkopott az is. De, amikor például egy norvég fjord­ban közlekedő kompon kellett helyet foglalni egy rakománynak, nem lehetett magyarul kommunikálni. Ezeket a tapasztalatokat máig átadom a kollégáknak, megkeresnek szervezési, fuvarjogi, jármű-kárrendezési és más kérdésekkel.

– A céget még működteti valaki?

– Nem, végelszámolásra került a nyugdíjba vonulásom után. A két lányom Budapesten él és dolgozik. Azok a vállalkozók, akik szinte úttörőkként kezdték a cégépítést a rendszerváltás után, tudják, hogy a megmaradásért folytatott állandó küzdelem közepette egyszerűen nem volt időnk az utánpótlást kinevelni.

– Sajnálja?

– Persze. Egy élet munkája. De tudomásul kell venni, hogy már nem megy a lépéstartás. A korom miatt se, meg azért se, mert nagyot változott, korszerűsödött az egész árutovábbítási rendszer. Megfelelő járművek kellenének, a versenyképességhez legalább 20-25 darab, egyenként negyvenmilliós beszerzési áron. Az az üzemméret garantálja, hogy le tudja a cég nyelni az átmeneti veszteségeket, nincs gond, ha egy-két sofőr lebetegszik vagy szabadságra megy, és állja a sarat, a fuvarozói piacra betóduló hazai és külföldi aláígérgetőkkel szemben.

– Közszereplőként is ismert…

– Tagja vagyok több civil szervezetnek, és 1994-től 2006-ig önkormányzati képviselőként is tevékenykedtem. Voltak sikeres kezdeményezéseim – például nagyon aktívan dolgoztam azért, hogy a városban létrejöhessen az idősek otthona –, és voltak sikertelenek. Mint egykori volános, szerettem volna, ha épül egy új városi autóbusz-pályaudvar, korszerű váróteremmel. A telket már kiszemeltük a temető mellett, s oda a 6-os úton közlekedő távolsági buszok is bekanyarodhattak volna. Ez sajnos meghiúsult. Viszont hamarosan megvalósul, sajnos már a közreműködésem nélkül, egy régóta dédelgetett álmom: a Tolnát Faddal és Domborival összekötő kerékpárút.

– Baloldali gondolkodású ember, aki templomba jár. Hogyan egyeztethető ez össze?

– Hívők voltak a szüleim, engem is úgy neveltek. Megfér bennem a baloldalra jellemző szolidaritás és a keresztény értékrend. És emiatt még soha, semmi atrocitás nem ért. Nem vagyok egy elöl masírozó, zászlóvivő hívő, de a vasárnapi misét igénylem, megnyugtat, feltölt, és minden reggel elmondom a magam kis fohászát, nagyjából így: „Köszönöm Istenem, hogy földi utamon megajándékoztál a feleségemmel, Ibolyával, köszönjük, hogy született két egészséges, okos és szép gyermekünk! Adj nekünk békés napokat!”.

A csomagolástechnikában is járatosnak kellett

Bali János 1949-ben született Faddon. Tolnán érettségizett 1968-ban. Dolgozni az Akövnél kezdett, mint forgalmista. Felvételt nyert a budapesti Közlekedési Tisztképző Intézetbe, ahol 1971-ben avatták tisztté. Folytatta pályafutását az autóbusz-közlekedési vállalatnál (a későbbi Volánnál) a rendszerváltásig.

Azt követően alapította meg – egy társával – a Tolna Transzport és Spedició Gmk-t, ami később kft.-vé alakult. A céget – később egyedül – a 2010-es nyugdíjba vonulásáig működtette.

Házasságkötése után, 1978-ban költözött Tolnára. Felesége pedagógus, két lányuk és egy unokájuk van.

Számos érdekes fuvart szervezett, folyami és tengerjáró hajók, kompok igénybevételével. Az áru biztonságos célba juttatása és frissen tartása érdekében csomagolástechnikai ismereteket is szerzett. Volt, amikor évi kétszáz tonna fűszerpaprikát szállított a cége a Knorr megbízásából a világ különböző országaiba.

Borítóképünkön: Bali János évtizedeken át végzett hazai és nemzetközi fuvarszervezést