Csodák márpedig vannak

A férjem édesanyját tegnap valamikor napközben szállították be a közeli kórházba, miután otthon rosszul lett. Ami persze onnan volt csak közel: tőlünk két-három órányi távolságban van. Éppen műtik, szerencsére nem életveszélyes a helyzet, mondták az orvosok, de lássuk be, nyolcvanévesen minden hasonló helyzet az, mivel altatásban végzik. Az első sokk után hívott a férjem a hírrel, arra kérve, hogy ha tudok, menjek el vele, hogy helyben érdeklődhessünk az állapotáról. Este volt, éppen végeztem a munkával, és hazafelé vezettem a zuhogó esőben. Azon kattogott az agyam, hogyan tudnánk kivitelezni, hiszen reggel újra dolgozni kell mennem.

A lehetőségekről beszéltünk éppen a férjemmel, amikor egy lakatlan területen egy szemből érkező autós villogására figyeltem fel. Nem nagyon volt időm agyalni ennek okán, mert abban a pillanatban már észre is vettem, hogy az én sávomban szemben tolja a kerékpárját egy sötét ruhás alak, tőlem mindössze pár méterre, gyakorlatilag teljesen kivilágítatlanul. Gyorsan félrerántottam a kormányt, így éppen elkerültük az ütközést, de nem sok híja volt, hogy megtörténjen velem minden autós rémálma, a gázolás. Mindkettőnknek szerencsénk volt: ő egy kiszámíthatatlan kimenetelű sérülést úszott meg, én pedig egy életre szóló traumát. Ráadásul anyós is a gyógyulás útjára lépett. Ki mondta, hogy nincsenek csodák?