Diákélet

Az oktatásról mindenkinek van véleménye, hiszen mindenki volt valamikor diák. Jómagam még az átkosban voltam kisiskolás egy kis faluban. Nem volt akkor még számítógép, de még diavetítőre is alig tellett. Mégis megtanultunk írni, olvasni, számolni, ma is pillanatok alatt kiszámolom fejben, mennyi jár vissza a piacon. 

Oktatási reformokról akkor nem nagyon esett szó, de úgy emlékszem, sosem voltunk fáradtak, a délutáni sportfoglalkozások ellenére sem. Sőt, esténként a szülőknek kutatóexpedíciókat kellett alakítaniuk, hogy a környéken összeszedjék a focizó, bandázó, stikában cigiző gyerekeket. 

És igen, közben még olyan gonosz lexikális tudást is sikerült elsajátítani, amiben szerepelt például az invesztitúraharc, melytől manapság kiakadnának a szülők, merthogy jajj, micsoda tananyagmennyiség, erre miért van szükség?! 
A napokban valaki feltett a Facebookra egy videót, melyen egyetemistákat kérdeznek például arról, melyik tenger – beugratós kérdés – határos Csehországgal, vagy mikor volt a II. világháború. A megkérdezettek többsége nem tudott válaszolni, vagy elképesztő dolgokat mondott. Pedig vélhetően van okostelefonjuk vagy tabletjük, és a Google-t is jól tudják kezelni, csak éppen nem ilyen hétköznapi dolgokat keresgélnek ott. Ez is alátámasztja, hogy valóban szükség van reformra az oktatásban. A változást a folyton és mostanában nem éppen előnyére változó világ kikényszerítheti. 

Reméljük, jól jövünk ki belőle!