Könyörtelen lelkek és az uralom szenvedélye

Persze már azt se hittük, hogy a 20. század végén megtörténhet ilyesmi a jugoszláv utódállamok területén. Hogy két világháborúból sem okul az emberiség, hogy nem gondol a következményekre, hogy nem hat rá elrettentően a gyász, a sírhalmok végeláthatatlan sora, hogy szimpla kis történelmi tananyagnak tekinti a statisztikai adatokat a több tízmillió áldozatról.

Költői kérdés, hogy ha az ukránok nem hoztak volna ilyen, a kisebbségeket – főleg az oroszokat – hátrányosan érintő nyelvtörvényt, kirobban-e ez a háború. Ezt, a nemzetiségi politika fontosságát már Kossuthék is felismerték a 19. század közepén. (Ha mi szabadságot követelünk az osztrákoktól, nekünk is illik szabadságot adni a horvátoknak és rácoknak.)

Becslések szerint már meghaladja a háromszázezret az ukrajnai konfliktus áldozatainak száma. Ők a frontokra vezényelt ágyútöltelékek. Móra Ferenc – úgy is, mint régész – erről, a vétlenek vágóhídra küldéséről így írt az I. világháború után: „… amikor az európai civilizáció a fémeket még nem ismerte, az államférfiak kőbaltákkal oldották meg a politikai kérdéseket. Persze az barbár világ volt, ha az államférfiaknak bajuk volt egymással, nem a népeik fejét verették be, hanem a magukét.”

Feszültséget fokozni könnyű. Mert alapfeszültség mindenkiben van, családi, munkahelyi egészségi problémák miatt. Úgyhogy az ügyes pr-es megnevezi, hogy ki tehet a kisember nagy bajáról, kezébe nyom egy flaska bort meg egy fegyvert, és dalolva masíroztatja a harcmezőre.

Szent Ágoston írta 1600 évvel ezelőtt: „Mit kárhoztatunk a háborún? Azt talán, hogy embereket ölnek, akiknek úgyis meg kell halniuk egy napon? Az ilyen szempont kishitűségre vallana, nem pedig vallásos gondolkodásra. Amit a háborún kárhoztatunk, az az ártani vágyás, a lélek könyörtelensége, a represszáliák dühe, az uralom szenvedélye.”

És ez a szenvedély azóta is csillapíthatatlan.