Béke legyen velünk!

Az utóbbi napokban Szekszárdon valami különös dolgot láttam: fehér galambokat. Igen, fehéreket, mint a frissen mosott abrosz a nagymama vasárnapi asztalán. Őszintén szólva, mióta az eszemet tudom, még soha nem találkoztam ilyen madarakkal– szabadon legalábbis nem. Szürke galambok? Persze, egész seregek röpködnek a városban, de fehérek? Az bizony ritkaság – gondoltam én lelkesen!

Először azt hittem, valami különleges dolog készül, történelmi esemény, aminek pont a közepében állok. Talán egy égi üzenet a békéről, a szeretetről vagy legalább arról, hogy végre kibékülök a szomszéddal, akinek tavaly lecsemegéztük a szezon végére a háza előtt álló cseresznyefájáról a termést. Hiába mondtam, hogy a gyerekek voltak – ez a taktika ebben az esetben nem lágyította meg a szívét.

Cserébe ő a szilvánkat szedte meg. Szerintem ezzel kvittek is volnánk, de a fügefa a telekhatáron idén még bármi felé billentheti a kérdést. A galambok tehát meghozták a béke reményét. Hamar kiábrándított szakértő ismerősöm, miszerint a fehér galamb nem éppen ritka madár. Először csalódtam: hát mivé lesz ez a világ, ha már a jól bevált, évezredes jelekbe sem kapaszkodhatok? Nincs hát remény.

Várhatom én a csodát, a vége mégiscsak az, hogy a piszkos munkát nem végzi el helyettem senki. Kénytelen leszek magam intézni a békét a szomszéddal. Talán viszek neki egy tál fügét és azt mondom, „fátylat rá, én voltam a hibás”. Béke legyen velünk, és a galambokkal is!