Kisvakondtól az ürgeöntésig

Régi kapcsolat a miénk. Kissé egyoldalú is, mert soha nem sikerült kiderítenem, mit gondol rólam Kisvakond. Arra biztosan emlékszem, hogy későbbi nyári emlékeimnek bőséggel megágyazott a csehszlovák tanmese. Kétségtelenül volt valamiféle függőség a kapcsolatunkban. Nem tudtam nem megnézni Kisvakond kalandjait, pedig gyerekként egy bosszantó, mindent elrontó állatkának tartottam, aki még csak beszélni sem tud rendesen a barátaival, beleszámítva ide magamat is. Közben volt bennem vágyakozás, hogy én is ilyen kalandokat akarok. 

Ez a se veled–se nélküled viszony lépett be a realitások világába, mikor már nagyobbacska gyerekként nagymamám a balatoni nyaralónkban egész nyáron a pockokat üldözte. Háborús övezetté alakult a víkendház rendezett kertje áprilistól kora őszig. Nagyanyám nem válogatott az eszközökben. Használt mérget az alattomos halál reményében, hektószámra vizet, hogy járataiban érje az állatot a kegyetlen vég, lapátot a gyors kimúlás kegyelmét ajánlva fel.

Semmi nem használt. Egyetlen vakond pokollá tette nagyanyám nyarait. Én ellenben a mennyországba repültem.  Eljött hát az idő, hogy szemtől-szembe találkozzam Kisvakonddal, megvetésem és rajongásom tárgyával. Eljött a kettőnk, „ő vagy én ideje”. Tábornoki határozottsággal vetettem bele magam a vakond és a tájkertet féltő nagyanyám közötti harcba. Elégtételt nyert minden bosszantó, de el nem mulasztható meseidő, amikor lapáttal órákig ültem és figyeltem egy-egy vakondtúrás fölött, hogy halálos csapássommal pontot tegyek a történet végére. A vakond meglógott, vagy azóta ürge lett. Sebaj, úgyis itt a gyérítés időszaka. Nem hullajtok könnyeket. Nem szép tőlem, tudom.