Madeira mediterrán édenkertként ontotta kincseit

Madeira említésekor manapság szinte minden esetben a labdarúgás történetének egyik legsikeresebb játékosa, a portugálok élő legendája, Cristiano Ronaldo neve jut eszünkbe. Ám a futballsztár mellett más nevezetesség is jellemzi ezt az atlanti-óceáni, vulkáni eredetű, Portugáliához tartozó szigetcsoportot: így például a világhírű borkülönlegesség, a hagyományos rumkészítés vagy éppen a madeira hímzés. A szárazulathoz képest viszont egyértelművé válik, hogy ezen a tenger övezte helyszínen, az „örök tavasz hazájában” egy igazi földi édenkerttel találkozhatunk – legyen szó decemberről vagy júliusról. Ezen mediterrán földdarabon, jelesül annak legnagyobb, névadó szigetén járt nemrég Gruber László. A Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium földrajz-történelem szakos tanára, a Földrajz Nagykövete részletes és érdekfeszítő beszámolót küldött lapunk számára expedíciójáról, ezt idézzük az alábbiakban. 

Izgalmak a landoláskor

A múlt év decemberi „terepbejárást” követően egyértelművé vált számomra, hogy ide rövidesen vissza kell térni, s ha lehet, másokkal is megosztani azt a hihetetlen élményt, amit Madeira nyújt. Az már érkezéskor megállapítható, hogy a készülődés felvillanyzó mivoltával össze sem lehet hasonlítani a repülőtéri landolás kiváltotta izgalmakat. A székhely, azaz Funchal közelében nyújtózkodó leszállópálya a legveszélyesebbek közé tartozik a világon. Aki erre nem készült fel „fejben”, bizony sikongatott, amikor a repülőgép „bevette a kanyart” a földet érést közvetlenül megelőzve. A kifutópályát amúgy a kétezres évek elején hosszabbították meg, hogy a nagyobb gépek is leszállhassanak. Szinte ijesztőek – az amúgy esztétikailag igencsak tájidegen – hatalmas betonoszlopok, amelyek fölött az utasszállítók landolnak.

Az autóbérlést a szállás megközelítése követte. Nem jelentett meglepetést számomra, hogy a kiszemelt házat hihetetlen szintemelkedéssel és a szigeten már korábban megszokott hatalmas kanyarokkal, keskeny utakon lehetett megközelíteni. Mindenestere öt fő számára ideális helynek bizonyult, ahol az elkövetkező héten esténként megpihentünk, főzőcskéztünk és éjszakáztunk. Néha – hatodik lakótársként – egy gyönyörű vörös macska is betársult, főként ha valami fogára valót észlelt a láthatáron.

Kóstoló a rumgyárban

Madeira kiváló helyszín a strandolásra, búvárkodásra, napozásra és általában a pihenésre, de mi nem ezért jöttünk! Hanem felfedezni azokat a változatos tájakat, melyekhez hasonló Európa legnagyobb részén nem található. Bevezető túrának a Szent Lőrinc-félsziget bizonyult kiváló helyszínnek, ide érdemes időben érkezni, mert a későn jövők nehezen találnak parkolóhelyet. A kopár sziklákkal, meredek partfalakkal, hullámverés koptatta tornyokkal tarkított vidék örökre belevésődik emlékezetünkbe. Visszaúton Prainha tengerparti település sárkányfái alatt hűsölhettünk, illetve gyönyörködhettünk a panorámában. Természetesen később kipróbáltuk a helyi „menő” strandot is, ahol nem volt könnyű a nap tűző sugarai ellen védekezni. Itt az is természetes, hogy a gyíkok érdeklődve közelítenek meg bennünket, s a kézfejünkön átszaladva – miután ujjainkat „megkóstolták” – akár a nyakunkig és az arcunkig is felmásznak. 

Porto da Cruz kiváló helyszín egy sétára vagy egy kávéra, miközben a szörfiskolában botladozó tanítványok tevékenységét is lencsevégre kaphatjuk. A kisváros legnagyobb nevezetessége a rumgyár, ahol kihagyhatatlan egy kóstoló. Madeirán az úgynevezett mezőgazdasági rumot (rum agricole) állítják elő, ami nem melaszból, hanem közvetlenül cukornádból készül. A minimum három éven keresztül tölgyfahordókban érlelt ital alkoholtartalma legalább 37,5 százalékos kell, hogy legyen. Léteznek a nem érlelt, természetes változatok is, amelyeket megkóstolva nem igazán a „spáros-teszkós” rumok ízvilága köszön vissza, ugyanis azokénál sokkal kevésbé intenzív az ízük. S ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni: az igencsak borsos árú cukornádfőzet mellett a szintén rum alapú nemzeti ital, a poncha érdemel említést. Ez a nedű fehér rumból, cukornádfőzetből és citromból áll, s gyakran keverik különböző gyümölcslevekkel is. A főszigeten négy szeszfőzde működik. Porto da Cruzban egy kellemes kiállítás is bemutatja a feldolgozás és érlelés folyamatát.

Madeira tündéri meseerdeje

Amikor nyári utazást szervezünk turisztikailag kiemelkedő helyekre, mindig feltesszük a kérdést, hogy vajon nem lesz-e túl sok a turista – miközben mi is azok vagyunk… Madeirával kapcsolatban is felvetődött a fenti probléma, főként azon információk alapján, amelyeket előzetesen itthon hallottunk, de szerencsére nem ezt tapasztaltuk. Persze a kiemelt helyeken előfordult, hogy nehezebben tudtunk parkolni, ugyanakkor a terepi részeken szépen eloszlott a tömeg.

Kihagyhatatlan állomás a fősziget északnyugati partvidékén található Fanal „csodaerdeje”, illetve ami megmaradt belőle. Ide érdemes viszonylag korán indulni, hogy nagyobb eséllyel láthassuk a ködbe burkolózó babérfákat. Amikor odaér az ember, azt hiszi, hogy egy rövid séta után viszonylag könnyedén otthagyja a helyszínt. De nem így van! Órákon keresztül bolyongtunk a fák között, illetve a tömegturizmus által kevésbé látogatott erdőrészekben. Közben a szél folyamatosan hozta és vitte a páradús légtömegeket. Hol sejtelmesen eltűnt, hol pedig kinyílt a táj. A famatuzsálemek között sikerült megtalálnunk a „Boszorkány-fát”, illetve az általunk elkeresztelt „Zsiráf-fát” is. Ez egy igazi meseerdő – ha nem figyelünk, rövid időre akár el is tévedhetünk –, ahol az ember önkéntelenül a tündéreket keresi. Hogy sikerült-e a találkozás? Maradjon a mi titkunk! 

Utak a levadák mentén

A hegyről leereszkedve érdemes megállni Rib Jabela partjainál, ahol a tenger monumentális hullámai hatalmas, kimart sziklatornyokat nyaldosnak körbe. Az északi part nevezetes kisvárosai Porto Moniz és Saixal, amelyek mindamellett, hogy turisták százaitól hemzsegnek, elsősorban az óceán hullámverése – és egy kicsit az emberi tájformálás – következtében kialakult sziklamedencéikről híresek. Bár az időjárás nem fogadott bennünket annyira a kegyeibe, azért csobbantunk egyet. Megérte. 

A hazafelé vezető úton – de alapvetően egyhetes kalandozásaink során végig – hatalmas virágerdőkkel találkoztunk, amelyek nemcsak a kerteket, de az utak mentét is szegélyezték. Számtalan színben pompázó hortenziabokrok, kígyószisz-félék, papagájvirágok (Strelitzia), afrikai szerelemvirágok (Agapanthus) kápráztatták el bennünket. Decemberben a nyári „pihenésüket” töltő aloék virágoztak tömegesen. A levadák világa még különlegesebbé varázsolja a szigetet. Több mint ötszáz éve kezdték el az első öntözőrendszerek kialakítását, amelyek a vízigényes növénykultúrák – cukornád, majd banán – ellátását szolgálták, és szolgálják a mai napig.

A hegyi patakok vizét jórészt sziklákba vájt csatornákon vezetik a termőföldekre, illetve ma már kisebb vízerőműveket is táplálnak a levadák. A csatornák mellett üzemi ösvények is futnak, amelyek mentén turista utak vezetnek a kilátópontokhoz, forrásokhoz és vízesésekhez. A levada-rendszer teljes hossza nagyjából kétezernégyszáz kilométer, de ha az összes mellékágacskát is beleszámoljuk, akkor ötezer kilométer környékén állunk meg. Az általunk meglátogatott, s eléggé – talán túlzottan is – népszerű „Levada das 25 Fontes” kiváló úti cél, főként akkor, ha a Risco-vízesést is útba ejtjük túránk során. A felsorolt példák alapján már első utam alkalmával is világossá vált számomra: Madeira az Atlanti-óceán, s egyben bolygónk egyik édenkertje.

Csúcsra törés, majd pihenés

Ha igazi kalandra vágyunk, mindenképpen érdemes megcélozni a sziget csúcsrégióját. A szállásunktól mindössze félórányira fekvő parkolóból indultunk a sziget legmagasabb pontjára, az 1862 méter magas Pico Ruivo oromzatra. Csupán kétszázhatvan méteres szintkülönbséget kellett legyőznünk ahhoz, hogy elfogyaszthassuk „csúcsreggelinket”. Bemelegítésnek nem volt rossz, de mi ennél többre vágytunk. Nem akármilyen túra vezet a másik nevezetes, 1818 méter magas, Pico do Arieiro nevű kiemelkedésre. Sokan nem ezt az utat választják, hanem inkább – egy „kis” kerülővel – elautóznak a csúcson található radarállomásig, hogy onnan tegyenek egy sétát.

Három órán keresztül gyalogoltunk és lépcsőztünk a két pont között. Nehéz volt tempósabban haladni, ugyanis gyakran találkoztunk turistacsoportokkal, amelyeknek tagjait – a legtöbbször egy sávos úton – nehéz volt kerülgetni. A nagyrészt sziklákba vájt túraútvonalat helyenként mesterségesen kialakított alagutak kísérik. A túrázók biztonságát a jól kiépített drótkötelek szolgálják. Azért aki erre a kalandra vállalkozik, tudnia kell, hogy nem árt a jó kondíció, s emellett az sem baj, ha nem fél a magasságoktól és mélységektől. A fáradságos utat a sziklarengeteg látványa és a csodálatos kilátás kárpótolja. A visszaút egy órával rövidebb volt, ugyanis minimálisra csökkent a forgalom.

Autót mos a vízesés

A sok túra mellé rövidebb pihenőket is beiktathatunk. Jól szolgálta ezt a célt a Funchal fölötti hegyekben található botanikus kert, ahol számtalan egzotikus növénnyel találkoztunk. Mindamellett, hogy az egész sziget egy óriási botanikus kert, érdemes ide is ellátogatni. A számtalan kaktusz- és pálmaféle mellett csodálatos díszkertben is gyönyörködhettünk, miközben legyőztük a kert aljától a tetejéig tartó, százötven méteres szintkülönbséget. Itt találkoztam életemben először „személyesen” a Chicozapote fával, ami arról nevezetes, hogy a terméséből és a kérgéből kifolyó, gumiban és gyantában gazdag nedv a rágógumi ősének az alapanyagát adta.

Ha valaki Madeirán lovagolni szeretne, akkor alaposan bele kell nyúlnia a zsebébe. Hogy miért? Mert mindössze néhány tucat hátast tartanak a szigeten, ahol – az állandóan magas páratartalom miatt – szinte lehetetlen szénát szárítani. Ezen lovak többségét is az Azori-szigetekről „mentették ki”. Aki itt nyeregbe ül, azt kuriózumként mesélheti élménybeszámolóiban. Ponta do Sol és környéke nem csupán a nagy banánültetvényekről híres. Sokan látogatják előszeretettel az itteni vízeséseket, s közülük különösképpen azt, amely az útra ömlik. Az ingyen autómosás mellett sokan pózolnak a zuhatag alatt.

Cabo Girão az egyik legnevesebb kilátópont a „kulturisták” számára. Különlegességét az adja, hogy egy „égi sétát” is tehetünk ötszáznyolcvankét méterrel a tenger szintje fölött egy üvegaljú padlózaton – mindössze két euróért. A közeli Camara de Lobos festői halászfalujában szinte minden a színes csónakokról és Churchillről szól. A néhai angol miniszterelnök számára ez a kisváros volt legkedveltebb tartózkodási helyeinek egyike.

Kardhal maracuja szósszal

Mielőtt elfogyasztottuk búcsúvacsoránkat, meglátogattuk Santana tradicionális házait, amelyekkel a legtöbb képeslapon, hűtőmágnesen, pólón és egyéb ajándéktárgyakon találkozhatunk. S ha már az étkezésről esett szó, említsünk meg néhány itteni specialitást! Aki Madeirán jár, mindenképpen kóstolja meg a helyi halkülönlegességeket és a polipot! Nemzeti ételnek tekinthető a fekete kardhal (Espada), amely az óceánok mélyén él. Általában helyi – az átlagosnál magasabb cukortartalmú – banánnal és maracuja szósszal tálalják. Szintén csemegének számít a tőkehal, ez az étel szintén szerepelt az étlapunkon.

Akik számára a halak és egyéb tengeri herkentyűk kevésbé szimpatikusak, azok számára a babérnyárson sült hús, az espetada ajánlható. Ezt sem hagyhattuk ki! A nyársra húzott és kérésünknek megfelelően át(nem)sütött marhahúskockákat függőlegesen lógatva tálalják fel. A tetejére vajkockát helyeznek, amely végigcsorog a forró húson, így gazdagítva tovább annak ízét. A halfélék mellé a sziget fehérbora „csúszik” a legjobban, a marhahús a szekszárdinál kevésbé testes vöröset „vonzotta” asztalunkra.

Találkozás egy tanítvánnyal

Biztos vagyok benne, hogy e hegyekkel borított vulkanikus szigeten a diákok csupán könyvekből vagy lerajzolva ismerik a „vízszintes” fogalmát. Utunk végén – telve élményekkel – mi is eljutottunk a legnagyobb „vízszintes”-hez, a már korábban említett nemzetközi repülőtérre. Ismét eljött a búcsú pillanata, amely egy élménydús, tartalmas és minden szempontból izgalmas út végén akár könnyeket is csalhat az ember szemébe. De a búcsú többször társulhat találkozással.

Számomra ez azt jelentette, hogy egykori kedves gimnazista tanítványomat, Tóth Barnabást köszönthettem a gépen első tisztként, később pedig ő is megtette ugyanezt velem és utastársaimmal tizenegyezer méteres magasságban. Évek óta vártam, hogy ilyen módon találkozzunk. Most sikerült, és elmondhatom, hogy számomra ez valóban egy nagy találkozás volt. Innentől kezdve különösképpen nagy biztonságban érezhettük magunkat a ferihegyi landolásig.