Fény sötétíti el az eget

Száznyolcvan évvel ezelőtt Petőfi Sándor lelkét és szívét megihlette egy kedves lány és az esti égbolt. Éppen vármegyénkben, Borjád közelében történt az eset, amikor is magába bátorságot öntve így fordult az ökrösszekéren mellette ücsörgő Erzsikéhez: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” 

A költő nemcsak romantikus udvarlásra ragadtatta magát, hanem feltett egy olyan kérdést is, ami a jövőben talán már értelmezhetetlen lesz. Ugyanis egy friss hírben szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy harminc év múlva a megnövekvő fényszennyezés miatt szabad szemmel nem fogjuk látni a csillagokat. A ma még villódzó, sziporkázó, ragyogó porszemekkel behintett mélyfekete abrosz világtalanul és fenyegetően borul majd ránk.

Esti égbolt, már ami maradt belőle

Stanisław Lem zseniális, Kiberiáda című műve óta tudjuk: mi, újabb kori emberek már amúgy is egy lepusztított égboltot kaptunk örökül a Semmit csináló gép miatt. Ez a gépezet, mire végül nagy nehezen leállt, szorgosan eltüntette azokat a csodákat, melyek egykor színessé tették univerzumunkat. Ahogy Lem írta: „Különösen az ég festett siralmasan: csak a csillagok hitvány pontocskái maradtak rajta, de nyomuk sem volt többé a gyönyörű langallóknak és édereknek, amelyek addig oly csodálatossá tették a mennyboltot.”

Így jártunk tehát, de azért maradt még mit elherdálnunk. Ha Lem harminc év múlva esetleg valami csoda folytán feltámadna, nyugtázhatná, hogy végtelen és abszurd fantáziája nem is lódult meg olyan vészesen. Hiszen addigra „a csillagok hitvány pontocskáit” is besorolhatná az örökre elveszített langallók és éderek mellé.