Aggódnak a méhészek a beporzó rovarok miatt

Az egyesület vezetőjével, ifjabb Jenei Ferenc elnökkel arról beszélgettünk, hogy évente egy alkalom kevés a kapcsolattartásra, de ősztől tavaszig szakmai előadásokat rendeznek a tagjaiknak, ezeken megbeszélhetik az egyéb aktuális témákat is. Tavasztól őszig viszont rengeteg a tennivaló, ilyenkor még ez az egy találkozó is csak nehezen oldható meg.

– Külön kell választani a méhészkedést és a méztermelést. Rosszul kezdődött az idei tavasz, egy körülbelül huszonöt-harminc százalékos téli méhpusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni. A méztermeléshez nagy és egészséges méhcsaládokra van szükség, a kis kolóniák nem alkalmasak rá. Száz példány önmagát sem tudná eltartani. Ebben az időszakban egy kaptárban mintegy ötvenezer méh található. Két huszonötezres még a felét sem tudja megtermelni, mint az előbb említett.

– A népesség mellett fontos, hogy virágporban dús legyen a méhlegelő, mert akkor erősödik tovább a családjuk. A jó erőben lévők lényegesen nagyobb mennyiségű mézet állítottak elő, mint az előző, fagyos tavaszú években – tette hozzá az elnök. – A méhek méztermelése a legkisebb haszon. Sokkal jelentősebb a virágzó kultúrnövények megporzásával végzett munkájuk. Ez már a nemzetgazdaság, sőt az emberiség szempontjából is nélkülözhetetlen.

Élelmiszereink harmada a beporzó rovarok nélkül nem lenne
– A külső jelek ellenére mindenünk megvolt ahhoz, hogy szépen tudjunk pörgetni a rendelkezésünkre álló méhlegelőkből – mondja Papp László méhész, aki aggódva gondol a jövőre. – A méhecskék viszont állandóan küszködnek, aminek az oka elsősorban a mezőgazdasági talajművelés és a kemikália. Most az őszi időszakban próbáljuk megalapozni a következő évünket. Ami szakmailag lehetséges, azt el fogjuk végezni. Azon túl már a Jóistenen (lásd az időjárást), illetve a külső tényezőkön, a természetvédelmen múlik minden. Az elmúlt húsz év tapasztalata mondatja velem, hogy évről évre egyre gyengébb állapotú méhcsaládok telelnek át. A környezeti hatások elleni küzdelemben meg­gyengült immunrendszerükkel előbb-utóbb fel fogják adni a harcot.

Egy pálya drámai lezárása 
A méhészkedés egy alázattal, komoly szakmai ismeretekkel végezhető veszélyes és fizikailag is nagyon nehéz munka. Boda Albert és felesége egy sikeres méhészkarriert kényszerült lezárni a férj sajnálatosan súlyos gerincbetegsége miatt.

– Harminc éve méhészkedünk. Enyingen kezdtük, majd Székesfehérvárra, az elmúlt tizennégy évben pedig Németkérre kerültünk. Az egész eddigi életünket ennek szenteltük. Az összes létező felszerelést, az eszközöket mind magunk készítettük. Egymás segítői voltunk – mondja Boda Albert. – Egy ilyen jelentős állománynak megfelelő méhlegelőre van szüksége, ami a mi környékünkön nem biztosított. Ilyenkor egyértelmű lehetőségnek látszik a vándorlás, amihez megbízható segítségre, gondos munkáskezekre lenne szükség. A gyermekeink felnőttek, távol jutottak megfelelő álláshoz, nem várhatjuk el tőlük, hogy hazatelepüljenek.

– Mint sok szakmában, úgy mi sem találtunk a vidékünkön olyat, aki megfelelő segítség tudott volna lenni. Amíg az egészség engedte, megküzdöttük a magunkét. Végül eladtuk a teljes állományunkat – négyszáz családot! Hatalmas szakirodalommal, rengeteg külföldi videóanyaggal rendelkezünk, elméleti síkon is felkészültünk erre a feladatra. Talán majd lesz alkalmunk arra, hogy a tudásunkat továbbadjuk az utánunk következő nemzedéknek.