Egy tolnai falu és egy kisváros az MMA-tag régi-új élettere

– Visszatért ifjúkora színhelyére, Tolna megyébe, két éve megnyitotta a KépTárHázat, ami művészeti rendezvényeknek, előadásoknak ad otthont, és alkotókat fogad. Emellett a közösségépítést szorgalmazza, és újabban fafaragással foglalkozik. Pedig nem is olyan régen még az írás és a fotózás volt a lételeme. Mi a váltás oka?

– Amikor 2016-ban hetvenéves lettem, és megjelent a hetvenedik könyvem, és túl voltam a kétszázadik kiállításomon, letettem a tollat és a fényképezőgépet. Az ötvenezer fekete-fehér negatívomat átadtam a Széchenyi könyvtárnak, a tízezer színeset egyelőre én őrzöm. Egy kiskaput még nyitva hagytam: az Élet és Tudományba és a Természet Világába adok fotókat, mert ott barátom a főszerkesztő. Új életet kezdtünk a feleségemmel, elköltöztünk Bicskéről, és Bonyhádon rendezkedtünk be. Házat egy közeli faluban vettünk, de társadalmi életet itt, a városban szeretnénk élni. Nem egyszerű. Bonyhádot fel kell fedeztetni a kultúrát kedvelőkkel. Pécsi barátainkat hívtuk meg nemrég, és rácsodálkoztak: milyen szép kisváros. Még soha nem jártak itt. A vonat nem erre jön, a 6-os út is kikerüli, csak elmegy mellette; nem tudták, hogy érdemes lenne megnézni. Én igyekszem népszerűsíteni a várost, a megyét, latba vetem a kapcsolataimat, MMA-tag vagyok (Magyar Művészeti Akadémia), felajánlom a szolgálataimat. Használjanak ki. Ne csak a borára legyen büszke ez a térség. – mondja Móser Zoltán.

– Hanem?

– Most mindenekelőtt négy Tolna megyei író kultuszát szeretném erősíteni: Illyés Gyuláét, Lázár Ervinét, Mészöly Miklósét és Baka Istvánét. Mindegyikükhöz személyes barátság fűzött, fotóztam is őket. Hozzájuk hasonlóan, a legtöbb nagy írónk vidékről indulva került egy olyan közegbe, többnyire kollégiumba, ahol aztán továbbformálódott. Sokat köszönhetek én is az Eötvös kollégiumnak. Vállalom, hogy kollégiummániás vagyok. Kilenc évig lakó, huszonnégy évig kollégiumi tanár voltam.

– Az tekintendő alapvető mesterségének? Mert a legtöbben fotográfusként ismerik…

Zsámbékon, Mányban és Bicskén laktak ezelőtt

Móser Zoltán 1946-ban született. Tevelen nőtt fel, Bonyhádon érettségizett, majd Budapesten, az Eötvös kollégiumban szerzett magyar-történelem szakos diplomát. Fotósként, etnográfusként és íróként is ismert. Kollégiumi tanárként és fotózást tanító egyetemi oktatóként dolgozott. Felesége tanítói, népművelői és könyvtárosi végzettsége révén kaptak szolgálati lakást Zsámbékon, Mányban, majd Bicskén. Három gyermekük született. Nemrég Tolna megyébe költöztek, és Bonyhádon létrehozták a KépTárHáz elnevezésű alkotóműhelyt. Móser Zoltán Príma díjas és Balogh Rudolf-díjas alkotó, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

– Magyar-történelem szakos tanár vagyok. Sokan etnográfusnak tartanak, mások írónak, megint mások fotóművésznek. A valóság viszont a következő. Tevelen, a falu papjának, Hopp Ferencnek volt fényképezőgépe és nagyítója. Csodáltam a varázslatot, ahogy a fotópapíron egyszer csak megjelenik a kép. Tízéves koromban kaptam egy Pajtás gépet, érettségire egy komolyabbat, és konzervdobozból nagyítót is eszkábáltunk hozzá a barátaimmal. Az Eötvös kollégiumban már én voltam a fotólabor vezetője. Akkor öt évig csak száraz fákat fotóztam. Ebből a közel háromezer felvételből született a Párbeszéd a fákkal című anyagom. Aztán bekapcsolódtam a népdalgyűjtésbe. Együtt indultunk Sebő Ferenccel, 1970 táján. Jászárokszállás volt az első helyszín, ott fotóztam az első embert. Tágult a kör, érdekelt a népi kultúra, szaporodtak a parasztportrék. A Kárpát-medencében több mint egymillió kilométert tettem meg, Trabanttal. Erdély akkoriban ugyanolyan nem firtatandó tabutéma volt az írók és újságírók számára, mint az, hogy miért állomásoznak itt a szovjet csapatok. Egy helyen lehetett vele foglalkozni: a néprajzi kiadványokban. Legalább húsz ilyen tárgyú könyvem jelent meg, és a lexikonok is tele vannak a fotóimmal. Rengeteg ismeretet szereztem és adtam tovább; ez az én etnográfusságom. Írónak meg pláne nem tartom magam. A régész László Gyula vett rá, hogy írjak meg valamit a Kisdobos évkönyvbe. Később a Kincskeresőnek is dolgoztam, és úgy belejöttem, hogy huszonöt évig voltak gyermekműsoraim a rádióban. Közben megtaláltam az igazán nekem való közlésformát, a fotó és az írás ötvözetét, a miniesszét. Évtizedeken át jelentek meg ilyen publikációim, főként a Magyar Nemzetben és az Új Emberben. Mindezek kapcsán közel kerültem az irodalmi élet nagyjaihoz, és a parasztportrék után az íróportrék korszaka következett. De már szakrális képeket is készítettem, mert ötödéves koromban, egy középkori templomban valami megszólított. S tulajdonképpen ezeknek a felvételeknek, s a belőlük rendezett kiállításoknak köszönhetően figyeltek fel igazán rám.

– Ilyen előélet után nem volt nehéz visszavonulni?

– A színészek szeretnek a színpadon meghalni, én más típus vagyok. A rendszerváltásig dolgoztam a képzőművészeti gimnázium kollégiumában, aztán jött pár keserves, munkanélküliséggel is súlyosbított év, majd a Pázmányra kerültem, és fotózást tanítottam a kommunikáció szakon, egészen a nyugdíjazásomig. Közben három évig a kolozsvári Sapientia egyetemen is óraadó voltam. S most itt vagyok, és a KépTárHáz működtetésével használni akarok.