A földkerülő hajót már várják a távoli horizonton túli vizek

Az Adriára – gondolták ekkor, de a sors újabb eshetőséget kínált fel. Májusban a Dóra ismét vitorlát bontott, és Attila negyedmagával, vállalkozó kedvű ismerőseivel a Földközi-tenger felé vette az irányt. – Elég nehéz szakasz várt ránk az Atlanti-óceánon, egészen Gibraltárig – mondta el lapunknak Horváth Attila. – A brit fennhatóságú szikláról elnevezett szoros az elemek szeszélye, az erős szembeszél és a nagy hullámzás miatt két napon át nem engedett be bennünket a nyugalmasabb Földközi-tengerre.

„48+5 órája hagytuk el Madeirát és azóta hánykolódunk/hasítunk az óceánon, ahol hol nagyok, hol nagyobbak a hullámok, és a szél is hasonlóképp viselkedik. Este 7 körül mindig van egy erősödés a szélben, ami aztán a napnyugta után visszacsendesül ugyanarra a 17–20 csomós erősségűre, mint egész nap. Olyan zajok vannak, amiktől épeszű ember igenis fél vagy legalábbis odafigyel rájuk, és valahol nem hagyja nyugodni. Néha egy-két másodpercig van egy leheletnyi nyugalom. Ilyenkor, gondolom pont jó irányból kapjuk a hullámot és csak lesiklunk rajta mindenfajta ellenállás nélkül. Ettől lényegesen többször puffan a hajó eleje, ami érzésre és hangra is pont olyan, mintha betonra esne. A víz is csobog rendületlenül, de a kellemes udvari tocsogó hangjától nyilván erősebben. Mindezt az ágyadban hánykolódva tudod a legjobban megfigyelni. Ide például az árboczsinórok csattogása egyáltalán nem hallatszik be, cserébe viszont a szélkormány csigája mindentől függetlenül – semmi mozgáshoz nem tudod kötni – ütemtelenül püföli a kabin oldalát. Pont úgy, mintha valaki a füled mellett azzal szórakozna, hogy felcsapja a villanykapcsolót, aztán lecsapja, aztán le-fel kapcsolja és megint. Ha pedig ez nem lenne éppen elég, akkor azt még hozzáteszem, hogy alumínium hajó lévén, ez az anyag még ráfejel ezekre a dörrenésekre.” (Részlet a hajónaplóból)

– Azután az időjárás megkönyörült rajtunk, és gond nélkül kikötöttünk Gibraltárban – folytatta Attila. – Egy nap városnézés után indultunk tovább, hiszen hosszú út várt még ránk az Adriáig. Vágytunk már a nyugalmasabb víztükörre. Ami néha a szélcsendeknek köszönhetően túlzottan is az volt, ezért motorral kellett haladni. Kétnapos kikötést endélyeztünk magunknak az Olaszországhoz tartozó, szépséges Lipari-szigeteken. A Szicíliát az olasz csizma orrától elválasztó Messinai szoros még próbára tett minket erős szembeszelével. A csizma talpa alatti szakaszon három ellenőrzést is kaptunk. A parti őrség azt kutatta, hogy nem szállítunk-e tiltott dolgokat, esetleg migránsokat. Más kellemetlen eseményben szerencsére nem volt részünk, így azután 2500 tengeri mérföld lehajózása után annak rendje s módja szerint lehorgonyoztunk Montenegróban, az Adria partján található Bar városában.

Attila ezzel teljesítette is vállalását, ám a történet mégsem itt ért véget. A pár hete lezajlott nyaralás idején felesegével, Erikával és Dani fiukkal Bar településre utaztak, onnan pedig a hajóval elindultak felfelé az Adrián. Egy hét után értek a Šibeniktől északra található Tribunjba.

– Ebben a horvát kisvárosban várt minket az előzetes szervezésnek köszönhetően az a tréler, mely hazaszállította hajónkat. A Dóra vitorlás tehát ma már ott van, ahol épült, siógárdi házunk udvarán. Jó volt újból az Adrián, ismét a családdal együtt hajózni. Itt lett egykoron életünk része a vitorlázás. Az állagmegőrző karbantartások után lehet, hogy a hajó a Balatonon is megfordul majd, amíg Dani kisfiú. Utána jöhet megint az Adria. Sok olyan hely van még a Földön, ami kifejezetten vonz. Lehet, hogy eljutunk északi vizekre is, Írországba, Skóciába és Skandináviába. Ezek egyelőre csak vágyak, de úgy teszünk, mint a múltban: a hajót felkészítjük, hogy ha egyszer eljön az ideje, ismét fehér vitorlák alatt szelhesse a habokat.

Dani most már újra világot kerülne

A Horváth család legifjabb tagja, az immár kilenc éves Dani ötévesen volt részese a nagy kalandnak. A földgolyó felét körülhajózva ismerkedett az óceánokkal, a kikötések alkalmával egzotikus országok lakóival. Olyan élményekben volt része, melyekről kortársai még csak nem is álmodhatnak.

– Az útról hazatérve közölte velem, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet a „világkerülés”, a sok nehézség miatt – osztotta meg Dani véleményét édesapja, azaz Horváth Attila. – Miután gyermekem mindig is szókimondó volt, tudomásul vettem meglátását, jóllehet biztos voltam benne, hogy azért ezen idővel változtatni fog. Eltelt közel négy év, és a legutóbbi adriai hajózáskor Dani odajött hozzám a fedélzeten. Ennyit mondott: – Jó dolog vitorlázni, és ha úgy gondolod, indulhatunk a következő földkerülésre.