dr. Szilágyi Mihály

2018.12.13. 07:00

Közgazdász, aki nem mellékesen vallás-, had- és helytörténetíró

Ötven éve írta első kereskedelemtörténeti dolgozatát dr. Szilágyi Mihály. A 88 éves szekszárdi történetkutató aktív éveiben közgazdászként dolgozott, s csak azt követően foglalkozhatott teljes erőbedobással azzal, amit igazán szeret: a levéltári búvárkodással. Számos könyve született azóta. Legtöbben a Donhoz vezényelt tolnai honvédek sorsát bemutató kötetét ismerik. Személyes oka is volt ennek megírására: ott tűnt el az apja.

Wessely Gábor

Peches ember dr. Szilágyi Mihály. Mégpedig azért, mert történetkutatói, történetírói munkássága csak nyugdíjba vonulása után bontakozhatott ki. A negyvenes-ötvenes években volt fiatal, amikor Magyarországon nem az önmegvalósítást, hanem a túlélést tekintette mindenki elsődleges célnak. Közgazdász diplomát szerzett, évekig vezette a Magyar Nemzeti Bank bonyhádi fiókját. A helyettese az a Solymár Imre volt, akinek a nevét felvette a helyi könyvtár, és akit ő fertőzött meg a helytörténet-kutatás nevű kórral. S mindkettőjükre nagy hatással volt dr. Kolta László munkássága, akiről már utcát neveztek el a völgységi városban.

– Ötven évvel ezelőtt, 1968-ban nyitottam be először a megyei levéltár akkori igazgatója, dr. Hadnagy Albert irodájába – mondja. – Akkoriban jelentek meg az első dolgozataim a Levéltári évkönyvekben, Tolna megye kereskedelemtörténetéről. A téma felkeltette a pécsi rabbi, a későbbi országos főrabbi, Schweitzer József érdeklődését, akivel életre szóló barátságot kötöttem. A továbbiakban számos könyv szerzője, társszerzője voltam, publikáltam folyóiratokban, magyar, német és eszperantó nyelven, előadásokat tartottam, sok mindennel foglalkoztam, még egy XVI. századi tolnai boszorkányperrel is. Ennek kapcsán írtam a boszorkányperek orvostörténeti hátteréről, ami az Orvostörténeti közlemények sorozatban jelent meg, Antall József, a későbbi miniszterelnök szerkesztésében. Munka mellett azonban kevés idő jutott a kutatásra. Úgyhogy az 1990-es nyugdíjba vonulás nagy szabadságot hozott az életembe.

– Az eszperantónak van még létjogosultsága, amikor a légiközlekedés, a hajózás és a számítástechnika nyelve is angol? Vélhetően már nem lesz világnyelv. Ön még használja? Érdeklődnek iránta a fiatalok?

– Mi, a feleségemmel, 1986-ban léptünk be az eszperantó mozgalomba. Megszereztük a felsőfokú nyelvvizsgát. Csodálatos az eszperantó irodalom, és nagyszerű dolog, hogy a világ bármely részén élő emberekkel kapcsolatba kerülhetünk, levelezhetünk ennek a könnyen elsajátítható nyelvnek a segítségével. Ázsiában tömegek beszélik, főleg az oroszoknál, meg a kínaiaknál, ahol a hetvenes években egymillió személyt írattak be eszperantóra. A mi fiataljaink, ha másért nem, érdekből tanulják. Kevesebb energiaráfordítással, ugyanolyan értékű vizsga szerezhető, mint bármelyik másik idegen nyelvből. Elmondok egy személyes élményt. Köszönőlevelet írtam II. János Pálnak, amiért eszperantó nyelven is üdvözölte mindig a híveket az egyházi ünnepek alkalmából. Kaptam egy válaszlevelet és egy dedikált fényképet a pápától, ami a legbecsesebb emlékeim közé tartozik.

Kereskedelemtörténet, vallástörténet, helytörténet, kultúrtörténet, hadtörténet. Ezeken a területeken mozgott legtöbbet. Megírta például a grábóci szerb kolostor, a Donhoz vezényelt tolnai honvédek és az ’56-os helyi nemzetőrök történetét. Mi indította az ez irányú kutatásokra?

– Volt, amivel személyes érdekeltség miatt kezdtem foglalkozni, volt, amihez más tárgyú levéltári munkák során kaptam kedvet. Sok elismerésben részesültem, például a szekszárdi Pro Urbe-díjban, s a nemzetőrség is megbecsült; ezredessé léptettek elő 1990-ben. A doni honvédek története elsősorban azért izgatott, mert az apám ott tűnt el. Utoljára 1942 októberében láttam. Követni kezdtem az útját, szemtanúkkal készítve interjúkat. Egy mórágyi tanító még találkozott vele 1943 januárjában Mihajlovszkijban, aztán semmi. Vagyis, dr. Szabó Péter hadtörténésszel, mint társszerzővel megírtunk egy fontos és tartalmas könyvet, de az eredeti cél nem valósult meg. Nem sikerült kideríteni, hogy hol esett el, vagy hol került fogságba az apám, hogy mi lett a sorsa.

– Mostanában hogyan telnek a napjai?

– Öregesen. Nagylélegzetű munkába már nem fogok. De sokat olvasok és a nyelvtudásom szinten tartására törekszem. A technikai fejlődést nem követem. A számítógép kimaradt az életemből, még ma is mechanikus írógépet használok. Összességében: jóleső érzés, hogy tehettem valamit a múlt eseményeinek rögzítéséért. A történeteket az élet írja. Amiből aztán felelevenítenek néhány közérdekű fejezetet a profi történészek, de hasznosan szolgálják az ügyet azok is, akik az aprómunkát elvégzik. A hozzám hasonló gyalogosok.

A megyei honismereti egyesület első elnöke volt

Dr. Szilágyi Mihály 1930-ban született, a ma már közigazgatásilag Mőcsényhez tartozó Palatincán. Mórágyra járt általános iskolába, aztán, a háborús hányattatások közepette, tanult pécsi és jászberényi szerzeteseknél, valamint a bonyhádi gimnáziumban – ahol dr. Kolta László volt az osztályfőnöke –, s végül Szekszárdon érettségizett. Közgazdász diplomát Budapesten szerzett, 1965-ben, s egy évvel később doktorált. Közben dolgozott a diósgyőri vasgyárban, ahol légvédelmi ágyúkat készítettek, letöltötte a hároméves katonai szolgálatát Budafokon, volt kereskedősegéd Tolnán, ahonnan bekerült a megyei tanács kereskedelmi osztályára. Ott 1968-ig tevékenykedett, majd rövid népboltos kitérő után a nemzeti bankhoz vették fel. A bonyhádi fiókot 1975-ig vezette. Akkor visszatért a megyei tanácshoz, ahonnan 1990-ben vonult nyugdíjba.

Megkapta egyebek között a Pro Urbe, a Bél Mátyás-díjat, és ő volt a megyei honismereti egyesület első elnöke.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában