kitüntetés

2019.11.09. 20:00

Az Alföldről került Bátára, mindig is erdésznek készült

Tóth Ábelt, a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Zrt. nyugalmazott kerületvezető erdészét több mint négy évtizedes erdőgazdálkodási munkásságáért, új erdők létrehozásában, erdősítésekben való kiemelkedő tevékenységéért az Életfa Emlékplakett ezüst fokozatával tüntette ki Nagy István agrárminiszter.

Gyuricza Mihály

Fotós: foto:Pelsoczy Csaba

Fotós: foto:Pelsoczy Csaba

A Holt-Dunához közel, a falu meg a gemenci erdő szélén épült mutatós ház nappalijában beszélgetünk. A falon szarvas- és őztrófeák sokasága jelzi, hogy Tóth Ábel nem csak erdész volt, de hivatásos vadász is a bátai társaságnál nyolc évig.

– Nem vagyok tősgyökeres bátai – kezdi a beszélgetést a nyugdíjas erdész. – 1964 október elején neveztek ki erdésznek Közép-Gyűrűsaljra, ahol korábban a Simlacsik Pali bácsi volt a kerületvezető. Az Alfödről, egy kis faluból, Dunaszentbenedekről származtam ide. ’39-ben születtem, kölyökkorom óta az erdőt jártam. Akkor még maszek világ volt. A földünkön, magunkban gazdálkodtunk. Kapacitáltak is a szüleim, hogy én is maradjak a földnél, amiből majd meg tudunk élni. Aztán jött a téesz-szervezés, a föld elment, a ló elment, a szüleimnek be kellett lépniük a téeszbe. Én mindenképpen szerettem volna erdész lenni. A katonaság után Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban végeztem. Eleinte a Simlacsik Pali bácsi védőszárnyai alatt ügyködtem, Gyűrűsaljon: egy kerületet rám bíztak, de az akkori szokások szerint kellett egy idősebb felügyelő is. Amikor belejöttem a dolgokba, akkor neveztek ki véglegesen. Harmincnyolc évet húztam le Bátán, Gyűrűsaljon a 2002-ben történt nyugdíjazásomig.

Abban az időben minden munkát az erdész végzett, tudjuk meg Ábel bácsitól. Számba vette a fát, erdősített, meg mindent csinált, amit kellett. Később kezdődött a szakosodás: az egyik erdész csak a fatermeléssel foglalkozott, a másik csak erdőműveléssel: ültetéssel, faápolással. Idővel Tóth Ábel is ezt csinálta. A fa letermelése után az utómunkálatokkal olyan állapotba kellett hozni a területet, hogy oda megint ültetni lehessen. Voltak is súrlódások a kitermeléssel meg az erdőműveléssel foglalkozók között. Aztán visszaállították a régi rendet, egységesen feleltek az adott területért.

– Közben ment az idő, megnősültem, és a párommal, Marikával kiköltöztünk az erdőbe, oda, ahol korábban a Gyarmati Karcsi bácsiék laktak, és náluk én is. Közben volt a 65-ös meg 66-os árvíz, s utána rendbe kellett hozni az erdészlakást, sőt az erdőt is. Hónapokig éltem a Duna partján, a sárosi rakodón, ahova összegyűjtöttük a rengeteg, az árvíz által széthordott fát. Annak a tetején is aludtunk. Volt, hogy jött egy nagyobb hajó, és a hullámok vitték a fát. 1966-ban kiköltöztünk az erdészházba, s hét évig ott laktunk Gyűrűs­aljon. Utána ide építettük a mostani házunkat, ahol beszélgetünk. Innen jártunk ki dolgozni, egy UAZ-zal, együtt a munkásokkal. Aztán a rendszerváltással beköszöntött a vállalkozói világ is. Most nem tudom, hogy megy a dolog, de annak idején, eleinte bizony sok gond volt a minőséggel, például azért, mert sekély gödörbe ültettek. Tanúja voltam, hogy egy 10-12 hektáros területet majdnem kiszántatott az erdőfelügyelő. Szerencsére jött egy vékony áradás, összeszedték magukat a kis visszavágott fácskák, s a következő évben igen szép csemetés lett. Aztán a vállalkozók is belerázódtak a dologba.

Az idős erdész azt mondja, a munkában előfordultak nehéz időszakok is. A gondok, nehézségek ellenére nagyon szép négy évtized volt, köszönhetően a Gemenc Zrt. közösségének is.

Ma is vadászik, szeptemberben lőtt egy szép szarvasbikát

Tóth Ábel ma is vadászik, szeptemberben lőtt egy szép szarvasbikát. Néha egy-egy vaddisznó is puskavégre kerül. A felvetésre, hogy ez utóbbiak sokak szerint túlszaporodtak, az idős vadász azt mondja, hogy az ő, meg a többi vadász tapasztalatai szerint ez nem így van, az ellenkezője igaz. Ennek egyik oka talán az, hogy a korábbinál jóval könnyebb, egyszerűbb golyós fegyverhez jutni. Szóba jönnek a protokollvadászatok is. Tóth Ábelnek módja volt részt venni ilyeneken. Egyszer ott volt Kádár is. Mondja neki az egyik hajtó, Tóth Ábel apósa: „Ott fut a süldő!” Mire Kádár: „Hadd fusson, kell jövőre is”. Sajnos a „nagyjaink” között is voltak, akik úgy viselkedtek, ahogy nem kellett volna. Megesett, hogy ketten lőttek egy vaddisznóra, s utána a hajtók, vadászok előtt összevesztek, összeszólalkoztak, hogy ki vitte be a találatot. Végül odajött Parti Pista bácsi, a fővadász, s neki kellett igazságot tenni, eldönteni, hogy ki lőtte meg a disznót.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában