Támad a vírus, senki sincs biztonságban

– Elképesztő hetünk volt. Több százszor kikérdeztem már telefonon lázas beteget, százszor elmondtam a koronavírus-fertőzés tüneteit és mégis benéztem egy esetet – mondta dr. Kovács Klára bátaszéki háziorvos. Telefonáló nőbeteg, láztalan, a legmagasabb hője 36,8, torka fáj, köhécselésre panaszkodik. Mondtam neki, gyere a rendelőbe. Megvizsgáltam, egy nagyobb nyirokcsomót találtam a nyakán. Na, most mi legyen? Tüneti terápiára gondoltam, amikor kiderült, hogy abban a helyiségben ahol dolgozott, előzőleg covidos személy tartózkodott. Persze akkor még nem voltak tünetei. Aha, akkor téged megtesztelünk. Közben arra gondoltam, úgyis negatív lesz. Megírtam a beutalót, úgy tizenöt percet töltöttünk együtt. A Covid óta mindig a vizsgálóasztalon vizsgálok, tartom a távolságot, amennyire csak lehet. Szombatra megjött a pozitív tesztje. Kielégítő volt az általános állapota, sőt a betegség nyolcadik napján azt mondta, hogy jól van. Ő enyhe tünetekkel vészelte át a fertőzést. Én nem kaptam el, mert „védekeztem”.

– A hét ennél furmányosabb és ijesztőbb eseménye az volt, hogy a nappali ellátásban egy idős asszony pozitív koronavírustesztet produkált. A néninek idősotthoni elhelyezéshez lett volna szüksége két darab öt napon belüli negatív PCR- eredményre. A néni szerencsére tünetmentes. Hogy hol kapta el, tán sosem derül ki. Nagyon sajnálom őt, amiatt hogy elhúzódik a várt felvétel. Közben annak örülök, hogy az idős­otthonba nem hurcolta be a vírust, mert mint tudjuk, akkor elszabadul a pokol.

– Hétfőn a délutáni rendelés után, hívást kaptam egy szívelégtelenséghez. Már három éjszakát töltött ülve. Türelmes asszony. Hiányzik az egyik melle, sok kemoterápiát kapott, testes, sehol egy véna. Kórházi kezelést nem fogad el, ettől való félelmében nem kért eddig sem segítséget. A szomszéd mosolyog, amikor meglát, a beteg szólni is alig tud, még a hasa is zihál a fulladástól, légzési elégtelenség állapotában van. Sparhelt, rövid ágy, mert csak ez fér be, két személyes asztal, hokedli. Alacsony helyiség, meleg és pára. Távolságtartás? A beteg, a szomszéd, aki a bizalmas mindenes,Viola doktornő, Évi az asszisztens és én. Ha megmozdultunk, összeértünk. A szemüvegem csupa pára. Maszk le. Nekikészülök a vénázásnak, leguggolva az ágy és az asztalába között megszorulok. Legalább stabil a póz, szükség lesz rá. Második szúrásra sikerült a vízhajtót beadnom. Mindenki megkönnyebbült, mert mint kiderült, tavaly hasonló helyzetben ez jó megoldás volt.

Ezek a sikerélmények, részeredmények, amik erőt adnak, lelkesítenek, így vagyunk képesek arra, hogy a fáradtságot legyőzve a betegellátást megfelelő szinten végezzük el. Megbeszéltük, hogy holnap a Viola doktornő folytatja a kezelést. Tudta, hogy Bátaszékről jöttem őt kezelni, ezért megkérdezte, mivel tartozik? Azt válaszoltam, azzal, hogy nem fullad meg. Megköszönte a kezelést. Ez a „köszönöm” nem az udvarias köszönöm, hanem a hálás „köszönöm” volt.

Kisvárosban mindenki mindenkit ismer, ez az itteni lét velejárója

Egyik karanténost éppen akkor ellenőrizte a rendőr, amikor autóval arra gurultam. Az ablaküvegen keresztül beszélgettek. A rendőrrel ismerjük egymást, azt is tudtam miért áll a ház előtt. Lehúzott ablakból kiáltottam neki. Mondd meg, hogy megkértem a tesztet, holnap jönnek levenni, figyelje a telefont. A beteg széles integetéssel örült a találkozásnak. Az egész néhány pillanat volt, de mindkettőnknek sokat jelentett a „találkozás”. Abszurd volt a helyzet. Pontosan így történt, ilyen a kisvárosi lét.

Borítóképünkön dr. Kovács Klára