Gyakran cseréli számítógépén az orosz és magyar billentyűzetet

– Nem szokványos dolog, hogy egy nő műszaki pályát választ, ráadásul egy idegen országban, idegen nyelven boldogulva, egy atomerőműben, különböző vezetői pozíciókban dolgozva. Beszéljen kérem az indíttatásról! Sosem akart filmszínész, sminkmester vagy divattervező lenni?

– Egyértelmű volt, hogy a műszaki pályát választom – mondja Szőke Larisza –, már az iskolában is a reál tárgyak érdekeltek. Édesapám a dimitrovgrádi atomreaktor-kutató intézetben volt reaktoroperátor. De nem akartak semmire rábeszélni a családtagjaim, magamtól döntöttem úgy, hogy a moszkvai Energetikai Egyetemet választom, s ott szereztem hőfizikus mérnöki diplomát. Anyukám csak annyit kért, hogy „Lányom, ne atomerőműbe menj dolgozni!”. Ehhez képest közel negyven éve itt vagyok Pakson.

– Mikor és hogyan került ide?

– Akkoriban még a magyar nukleáris szakembereket is Moszkvában képezték. Két héttel az egyetemi tanulmányok megkezdése után megismerkedtem Szőke Attilával, és azóta együtt vagyunk. A diplománkat 1983-ban kaptuk meg, és jöttünk Magyarországra.

– Volt valami, ami meglepte itt? Mennyiben más a magyar mentalitás?

– Erről sokat tudnék mesélni. A legszembetűnőbb az volt, hogy a magyaroknál a nőket egészen másként kezelték, mint nálunk. Ennek az a magyarázata, hogy a II. világháború után a Szovjetunióban alig maradt férfi. A nagymamámék falujából például több százat vittek el katonának, és csak ketten tértek vissza épségben. A nők végezték a férfimunkát is. Ők voltak a traktoristák, a kőművesek, a hegesztők. Nem furcsállotta senki. Itt meg, mikor megvettük a paksi házunkat, megterveztem az átalakítást, jött a mester, mutattam neki a tervrajzot, ő meg átnézett rajtam, és elkezdett tárgyalni a férjemmel, hogy akkor tényleg így legyen? Na, ez Oroszországban nem történne meg.

– Tehát elhelyezkedett, dolgozni kezdett. Milyen pozíciókban, milyen projektekben vett részt?

– Az ERBE-nél (Erőmű Beruházó Vállalat) kezdtem a férjemmel együtt. Akkor az 1-es blokk már működött, a 2-es üzembe helyezése folyt, a 3-as és a 4-es pedig még épült. Aztán, 1986-ban a beruházói feladatokat átvette az ERBE-től a PAV (Paksi Atomerőmű Vállalat), s mi odakerültünk. Történtek még átalakulások, de gyakorlatilag máig ugyanott dolgozunk. Én kezdetben üzembe helyező mérnöki feladatokat láttam el, pufajkában, gumicsizmában, ami egyáltalán nem zavart. Sokaktól, sokat tanultam. Utána az üzemvitelen dolgoztam tíz évet, ahonnan a műszaki igazgatóságra kerültem technológus mérnöknek. Amikor 2002-ben elindult az üzemidő-hosszabbítási és teljesítménynövelési projekt, akkor ez utóbbinak, a teljesítménynövelésnek lettem a projektvezetője. Ez a munka 2010-ig tartott, közben, 2006-ban kineveztek a nukleáris-üzemanyag osztály vezetőjének, és 2007-ben a tokozott üzemanyag-kezelési csoport vezetését is rám bízták. Ez a feladat a 2003-as üzemzavar következményeinek felszámolásáról szólt.

– Most mivel foglalkozik?

– Ezek után az igen sűrű évek után döntöttem úgy, hogy csökkentem a vállalásaimat. Jelenleg egy dologgal foglalkozom, 2018-tól a BKP (Bővítési és Koordinációs Kiemelt Projekt) vezetője vagyok. A Paks I és Paks II közötti teendőket szervezem: területátadásokat, dokumentáció-véleményezéseket és sok minden mást.

–Mindeközben a nyelvvel hogyan boldogult?

– Az akcentus megmaradt, mert nem ez az anyanyelvem, de lassan négy évtizede élek és dolgozom ebben a közegben, úgyhogy szerintem nem írok és beszélek rosszabbul egy átlagos intelligenciájú magyarnál. Már az 1980-as moszkvai olimpia előtt elvégeztem egy kétéves képzést, hogy idegenvezetőként és tolmácsként kalauzolhassam a sporteseményre érkező magyarokat. Úgyhogy amikor átjöttem, az első pillanattól tudtam kommunikálni és dolgozni. Lehet, hogy akkor még nem voltak teljesen kerekek a mondatok, lehet, hogy a bejárási jegyzőkönyvekben hiányoztak néhol ékezetek, de ennél nagyobb problémák nem adódtak.

– Otthon milyen nyelven beszélnek?

– Sajnos mostanában szinte mindig magyarul. Eleinte próbáltuk rendszeresen tanítani a két fiunkat az orosz nyelvre, aztán beláttuk a férjemmel, hogy ez nem egyszerű dolog. Úgyhogy mindketten beszélnek oroszul, különböző szinten, amin még lehet csiszolni. Nekem szerencsém van, mert a munkámhoz hozzátartozik a mindennapos orosz beszéd és írás. A számítógépemhez két billentyűzet van, gyakran cserélgetem őket. Itt élő honfitársam körülbelül húsz lehet, velük is tudok beszélgetni az oroszklubban, vagy máshol, ha összefutunk.

– Van szabadideje?

– Elég kevés, és mint mindent, azt is igyekszem megszervezni. Kertészkedés, unokázás, torna, biciklizés, úszás, síelés, olvasás. A családom akkor gyanakszik legjobban, amikor azt mondom, hogy ma pihenünk. Egy ilyen pihenő vasárnapon találtam ki, hogy menjünk ki kapálni a kertbe. Pont itt volt anyukám is látogatóban. Mondta neki a férjem: „Látja mama, az emberek azt hihetnénk, hogy dolgozunk, pedig mi most pihenünk!”.

Elismertség

Szőke Larisza 1960-ban született a Szovjetunióban, egy urali városban, Nyizsnyij Tagilban. Gyermekkorát Dimitrovgradban, egyetemista éveit Moszkvában töltötte. Hőfizikusi diplomát szerzett. Házasságkötése révén került Paksra 1983-ban. Két fia és egy unokája van.

Máig az atomerőműben dolgozik. Nagy projektek irányítása fűződik a nevéhez. Vezetésével valósult meg a 2002-ben indított teljesítménynövelési program, és rá bízták a 2003-as üzemzavar következményeinek felszámolásával kapcsolatos tennivalók koordinálását is.

Racionális gondolkodású, jó szervezőkészséggel megáldott. Büszke arra, hogy „idegen nőként” komoly eredményeket ért el pályáján, az erőműben. Bizalomra, ismertségre, elismertségre tett szert. Idős édesanyja Oroszországban, háromezer kilométerre él. Sajnos a pandémia miatt már két éve nem láthatta. Hiányzik neki a hazai táj, de már visszaköltözni nem tud, és nem akar. Vezeti a paksi oroszklubot, rendszeresen tartanak összejöveteleket, kirándulni járnak, és gondoznak két, Pakson található szovjet katonasírt.

Borítóképünkön: Szőke Larisza az atomerőmű látogatóközpontjában