Tojás festve, hímezve, és karcolva is

A tojás ősi termékenységi jelkép, a kereszténységben a feltámadás szimbólumaként ismert a 12. század óta. Ma már sokféle kémiai festék áll a rendelkezésünkre, de ezek elterjedése előtt régen természetes anyagokat használtak. Ha piros színűre akarták festeni hagymalét használtak, de ha más színt szerettek volna, akkor a vadalmafa héjából sárgát, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket sikerült kinyerni – tudtuk meg.

Balázs-Kovács Sándor a tojáshímzés szokásáról is mesélt. Mint mondta, régen ezt csak Európa keleti felében ismerték, de ott sem mindenütt, sőt a magyar nyelvterület egyes részein sem használták. Váralján az evangélikus németek csak az utóbbi évtizedekben vették át a velük élő református magyaroktól. A Sárközben valamikor csak a bátai katolikusok körében volt szokás, ezek a hímes tojások viszont mutatósak, színben és technikában bravúrosak voltak. A jelkészlet íróasszonyonként más volt, mégis egészében egységes, jellegzetes sárközi stílust alakítottak ki, elsősorban Bátán.

A legősibb díszítési mód a viaszos tojásírás. Ezzel a módszerrel készültek a bátai tojások is. Lényege az, hogy méhviasszal megírt tojás a festékben megkapja a kívánt színt ott, ahol a viasz a tojáshéját nem takarja. Miután a szín rögződött a tojáshéjhoz, letörlik a viaszt és a helyén kivillan a tojáshéj eredeti, fehér színe. A bátai íróasszonyok elsősorban az erdők, mezők, vizek madarait, halait, virágait, leveleit hímezték a tojásra. A néprajzkutató szerint jelentős, de a viasszal írásnál messze kevésbé elterjedt volt a karcolásos vagy kaparásos díszítés, amikor az egyszínűre festett tojásra valami éles, hegyes eszközzel rákarcolják a mintát.