A rubint diplomás agrármérnök házát a méhek hordták össze

‒ A rubint diploma azt jelenti, hogy hetven éve végzett?
‒ Igen, 1952-ben, Gödöllőn, agrármérnökként – mondja dr. Deák Gábor. ‒ Várhatóan a szeptemberi tanévnyitón kapjuk meg az oklevelet. Sajnos már csak hárman élünk az egykori 152 diák közül.

‒ Nem volt egyszerű az élet az ön fiatalkorában…
‒ Hát nem. A miénk volt az utolsó évfolyam, amelyik, 1948-ban egyházi iskolában, a premontrei rend gödöllői gimnáziumában érettségizett. Aztán jött az államosítás. A diákokat és a tanárokat is átszűrték, sokakat kirugdaltak, oktatási intézményeket költöztettek ide-oda vagy szüntettek meg. Már felvett egyetemisták voltunk, amikor „felvételi elbeszélgetésre” hívtak be bennünket, és 45-ből 11-en mehettünk tovább. Mosonmagyaróváron kezdtem a felsőfokú tanulmányaimat, aztán az agrároktatást a kertészeti egyetemhez csapták, másfél évig Budapestre jártam, majd visszakerültem a szülőhelyemre, Gödöllőre. Ugyanazt az épületet kapta meg az agráregyetem, amelyikben azelőtt a gimnáziumom volt. Korjellemző érdekesség, hogy egy időben, a többször lenullázott későbbi miniszterelnök, Nagy Imre is az óraadóink között szerepelt. 

‒ Tehát maradtak szaktekintélyek? 
‒ Néhányan igen. A tanári kart négy egyetemről szedték össze. Azok a professzorok, akik valamelyest lojálisaknak mutatkoztak az új rendszer iránt, „félkommunistaként” is maradhattak. A káderezések persze folytatódtak, elmentek a diákok falujába, ellenőrizni a családi körülményeiket. Már levizsgázott végzősök voltunk 157-en, s még a diplomaátvétel előtt is kirúgtak ötöt, ilyesfajta indokokkal: „Utána néztünk a dolgaidnak, hamis az önéletrajzod, te nem középparaszt vagy, hanem kulák, csak szét vannak íratva a földjeid a rokonaidra!”. A tisztogatásról az is beszédes adat, hogy miután 1949. szeptember 1-jén megalakult a tanácsrendszer, a következő év tavaszán negyvenezer állami alkalmazott kapott értesítést, hogy április 1-től megszüntetik a munkaviszonyát illetve a nyugellátását. Három embertípusnak volt helye a szép új világban: a munkásnak, a szegényparasztnak és a haladó értelmiséginek. A többiek rendszeridegennek számítottak. 

‒ Hogyan és hol élte át az 1956-os forradalmat?
‒ Úgy alakult, hogy a négy politikai fegyelmim ellenére is bennfogtak tanársegédnek az egyetemen. Hallottuk, hogy Poznanban munkásfelkelés tört ki – a kifizetetlen bérek miatt –, amit a hadsereg elfojtott. A lengyelek melletti szimpátiatüntetést szerveztek Pesten, 1956. október 23-án, amire Gödöllőről 250 egyetemi hallgató ment fel. Ketten kísértük őket egy professzorral. Voltunk a Petőfi-szobornál, a Bem-szobornál, aztán a Magyar Rádióhoz mentünk, melynek az elnöke akkoriban egy Benke Valéria nevű gyönki tanítónő volt.  Az egyetemisták be akarták olvastatni a 16 pontjukat, amelyben többek között szabad választásokat, sajtószabadságot és a szovjet csapatok kivonását követelték. Megjelentek az ávósok, és elengedtek egy-két sorozatot a levegőbe. A tömeg nem mozdult, s ekkor elkezdtek lábra lőni, aztán testre. Halottak mindenfelé, rám is borult egy, s kiabáltam a diákjaimnak, hogy meneküljünk, amíg lehet! Futottunk, csúszkálva a kövezetre kiömlött véren, mint valami vágóhídon. Másnap tanítási szünetet rendeltek el az egyetemeken, s csak január végén indult újra az oktatás. Közben mentek a bemártások; ki, mit csinált, ki miben vett részt az „ellenforradalom” során. Az egyik kinyíró listára én is felkerültem, csak vidéken kaphattam munkát, nem vezetői beosztásban. Így érkeztem Tamásiba, az állami gazdasághoz, 1957 augusztusában. Törzsállattenyésztői állást kaptam és szolgálati lakást. Akkoriban nősültem, a feleségem is el tudott helyezkedni, tanítóként. Később én is taníthattam, akkoriban még volt mezőgazdasági középiskola Tamásiban. Ott 15 évet húztam le. 

‒ És közben a lakásviszonyok is változtak? Építkeztek?
‒ Építkeztünk, a mostani helyünkre 1973-ban költöztünk át a szolgálati lakásból. Persze nem a tanári fizetésből tellett erre. Elkezdtem méhészkedni. Már gyerekkoromban is érdekelt ez a dolog, de komolyabban csak Tamásiban láttam neki. Egyszer összetalálkoztam három zsidó méhésszel, akik méhpempőt állítottak elő. Gondoltam: ha ezek csinálják, akkor ez nem lehet rossz bolt! Ráálltam én is. Aztán a fiam is beszállt, a csúcsidőben 250 méhcsaládunk volt. 

‒ S most mennyi van?
‒ Csak 25 családot hagytam meg, de az is ki van adva gondozásra. Sajnos a fiam már nem él, én meg kilencvenévesen úgy döntöttem, hogy a 35 kilós mézes fiókok emelgetéséből elég volt. A méhpempő-forgalmazást viszont máig csinálom. A NAV-nál biztosan csodálkoznak, hogy 92 éves a pasas, és még adózó állampolgár… Ez van. Nyüzsgő alkat vagyok. Az ötvenes években lóháton szaladgáltam ide-oda ügyeket intézni, ma meg autóval. Jogsim is van még. 

‒ Hogyan vált termékké, hogyan került piacra a pempő?
‒ Összeszedtem a termelőket, 35 méhészet adta az alapanyagot, szóltam a Kop-Ka Áfész vezetőjének, hogy szállításra készek vagyunk, jelöljön ki egy embert, aki átveszi és foglalkozik vele. Azt mondja: „Nincs ilyen ember. A sót 2 forint 20 fillérét, a petróleumot 6 forintért áruljuk, és azt is meglopják. Gondolod, hogy ezt, aminek kilója 18 ezer forint (a ’60-as években) szűzen hagyják? De tudok valakit, akire rábízhatom: téged”. Így történt, hogy először a tanítás mellett, majd pedig, 1977-1983-ig főállásban ezzel foglalkoztam az Áfésznél. Utána maszek lettem 1990-ig, amikor nyugdíjba mentem. 

‒ De visszatért, mégpedig a közélet színpadára…
‒ Az első szabad választásra készülve megkerestek a tamási MDF-től és KDNP-től, hogy induljak a polgármesteri címért. Köszöntem szépen, de semmi kedvem nem volt hozzá. Különben is volt tíz jelölt. Többször felkerestek, győzködtek, és egy alkalommal rátapintottak az érzékeny pontomra is, mikor azt mondták: Kell neked ez a politikai elégtétel az elszenvedett mellőzésekért! Beleegyeztem, jelöltettem magam, négyen azonnal visszaléptek, négyen valamivel később. Hárman maradtunk a placcon. Az első fordulóban senki sem szerezte meg a kellő többséget, de a második fordulót én nyertem. Egy ciklust vállaltam, s azt becsülettel végigcsináltam. A város 61 milliós adósságát lenulláztam. 

‒ Mi a hosszú élet titka? 
‒ Fontos a hit. Elfogadni azt, hogy mindent a Gondviselés irányít, a rossz dolgokat is. Azokat fékezésnek kell tekinteni. Figyelmeztetésnek, hogy azt ne csináld, az nem jó irány, az nem a te utad! Nagyon fontos a harmonikus párkapcsolat is. Ez nálunk közel hatvan évig tartott. Már özvegy vagyok sajnos. De vigyázni kell, hogy bármi is éri az embert, ne zuhanjon magába! Tudjon örülni például a szakmai sikereknek. Magyarországon azon kevesek közé tartozom, akik méhészként állami kitüntetésben részesültek, és az egyetlen vagyok, aki nemzetközi díjat, Apimondia-aranydiplomát kapott. Voltam hét méhészeti világkongresszuson, és hozzám is jöttek látogatók a méhészetbe. A vendégkönyvemben több ezer bejegyzés olvasható, hazai és külföldi méhészeké, agrárszakembereké, köztük Hütter Csabáé is, aki mezőgazdasági miniszter volt.  

Címzetes egyetemi docens

Dr. Deák Gábor 1930-ban született Gödöllőn. Agrármérnöki diplomát szerzett, de az 1956-os események után – fiatal egyetemi tanársegédként ott volt a Magyar Rádió ostrománál –, csak vidéken kaphatott állást. Tamásiba költözött, megházasodott, szolgálati lakást kapott. Egy ideig állattenyésztőként dolgozott, aztán középiskolai tanárként, s fokozatosan ráállt a méhészkedésre, méhpempő-gyártásra. Közben, 1966-ban, mezőgazdasági doktori címet szerzett. A rendszerváltáskor, 1990-ben a város polgármesterévé választották. Rehabilitálták, címzetes egyetemi docens titulust kapott. Méhészként sok elismerésben részesült, többek között Apimondia-aranydiplomában (1983), Aranykoszorús Gazda-díjban (2018) és Zsidei Barnabás-díjban (2018). Tartott országszerte mintegy hatszáz méhészettel kapcsolatos előadást, beválasztották a méhészek szakmai szervezeteinek vezetőségébe, és publikált számos szakcikket. Mindemellett szépirodalommal is foglalkozott, verseket is írt. Családi állapotát tekintve özvegy, három gyereke közül már csak egy él. Hét unokája és egy dédunokája van. Hitgyakorló, a református egyház presbitere.