„Azért van az alapítvány, hogy a gondokat megszüntesse”

– A modellváltást sokan a bolognai rendszer bevezetéséhez hasonlítják, legalábbis abban az értelemben, hogy gyökeresen megváltozott a rögzültnek gondolt felsőoktatási struktúra. Van ebben igazság? 

– Az biztos, hogy a bolognai rendszer bevezetése egykoron nagyon sok kritikát kapott, de azt senki sem vitathatta el, hogy akkor ezzel fel tudtunk kerülni az európai felsőoktatási térképre. A modellváltás azonban egy más típusú történés. Amikor rektor voltam, viszonylag hamar bekerültem a rektori konferenciába, sőt, elnök is voltam ott, és ennek köszönhetően találkoztam olyan jelenségekkel, amelyek az egész felsőoktatásra jellemzőek voltak, és több szempontból is fejlődési korlátokat jelentettek. Mondok egy alapvető dolgot: egészen a modellváltásig az egyetemeknek nem, vagy csak alig volt vagyonuk. Ezt meg kellett változtatni: kell, hogy egy egyetemnek legyen törzsvagyona. Ma, a modellváltás után elmondhatjuk, hogy az egyetemeknek van rendes vagyonuk. Persze ez önmagában még nem elég: a feladat az, hogy tanuljunk meg ezzel mit kezdeni, és használjuk például az akadémiai autonómia kiteljesedésének eszközéül. 

– A finanszírozás kérdése az, amely a modellváltás kontex­tusában mindig előkerül. Ezen a téren beszélhetünk előrelépésről? 

– Régi vágyunk volt, hogy az úgynevezett szakfinanszírozások más, reális dimenzióba kerüljenek. A modellváltás ezt meghozta, ugyan nem úgy, ahogy korábban elképzeltük, azaz hogy minden szaknál lesz egy adott százaléknyi emelés, hanem megmaradt az eredeti szakfinanszírozás, viszont kiegészítő jött hozzá, amivel lehet kompenzálni az esetleges elmaradást a legkülönbözőbb szakokon. És bejött egy új szempont a finanszírozás kapcsán: a teljesítmény. Azt gondolom, hogy ez talán a legfontosabb. Beszédes, hogy nem volt olyan politikai erő, amelyik ezt ne támogatta volna. A helyzet ugyanis egyszerű: akkor lesz jobb a magyar felsőoktatás, ha több forráshoz jut, de a teljesítmény elvén. A teljesítménytől függő kormányzati forrás ugyanis évről évre nőni fog. 

– De a forrás minél hatékonyabb kiaknázására nincsenek még egyértelmű forgatókönyvek. 

– Így van, még nincsenek. Ez az első év, most kell kisakkoznia mindenkinek, hogy hogyan tudja majd maximalizálni a forrást. Az állam ugyanis egyértelműen nem akarja finanszírozni azokat a hallgatókat, akik bejönnek húszévesen, és negyvenévesen diplomáznak. És ez helyes is. Vannak preferált területek, a természettudományi, a műszaki, a tanárképzés, az orvos-egészségügy, az agrár. De ez nem azt jelenti, hogy a többiek el lennének nyomva. A többiek nem élveznek kiemelt támogatást, de nincsenek elnyomva sem. Vannak karok, amelyeken bizonyos képzések támogatásban részesülnek, bizonyos képzések pedig nem. Ott a karoknak meg kell hozniuk bizonyos döntéseket. Ha maximalizálni akarom a bevételt, akkor a kiemelten támogatott szakokat kell preferálni. 

– Azért amik most elhangoznak, azokat én már hallottam korábban: ön beszélt erről még rektorként. 

– Amikor az ember rektor lesz, akkor sok olyannal szembesül, amelyekre nem is gondolt volna, és akkor sok elképzelés van a fejében. Amikor a rektori konferencia elnöke lettem, elkezdtem rálátni még több dologra. És jöttek a gondolkodások, következtetések. 2016-ban felkértek egy előadásra a Corvinuson. A rektori konferencia elnökeként a felsőoktatás lehetséges kitörési pontjairól beszéltem. Vázoltam a vagyonügyeket, vázoltam az alapítványi működést. Komoly sikerem volt, és azt kérték, hogy ezt írjam is meg egyfajta programként. Mondhatjuk, hogy ez lett egyfajta bölcsője a modellváltásnak. Amely modellváltást sok kritika ér a mai napig. De azt tudnia kell mindenkinek, hogy a lehető legjobb szándékkal találtuk ezt ki, gondoltuk át, szerveztük meg. Ahogy korábban is mondtam: nagyon fontos, hogy van mögötte forrás, fontos, hogy van mögötte politikai szándék. Egy példát mondok csak ide: a modellváltás előtt a felsőoktatásra a költségvetésben 19 milliárd forint volt – a modellváltás után 42,5 milliárd. 

– Akkor térjünk rá a pécsi helyzetre! Hogyan működik a közös munka? 

– Az egyetemi autonómiát maximálisan tiszteletben tartjuk. De együtt kell dolgoznunk. Mi összeraktunk egy stratégiát, amelyet az egyetem rektorának is átadunk, és megkérjük, hogy az egyetemi stratégiát is ezzel együtt készítsék el, ezzel harmonizálva, mert csak így érhetünk el sikereket. 

– A kritikák, a viták inkább a kari vezetők felől érkeztek. Velük történt bármilyen egyeztetés? 

– Jelenleg a legnagyobb problémának azt látom, hogy még a vezetők egy része sem érti, hogy milyen pozitív változásokat hozhat ez az átalakulás. Éppen ezért én bárkihez elmegyek, bárkit tájékoztatok, bárkinek elmondom, hogy milyen lehetőségek vannak. Azt mondom el ilyenkor elsőként, hogy másfél-kétszer annyi pénz van, mint korábban – a kérdés nem az, hogy felhasználjuk-e vagy sem, hanem az, hogy miként hasznosuljon. Ha egy kar bérben akarja, akkor legyen bérben, ha fejleszteni akar, akkor fejlesztünk. Tavaly ősszel létrehoztunk négy olyan alapot, amely korábban vagy nem létezett, vagy a kevés forrás miatt leállt, pont azért, hogy ez is megkönnyítse a hatékony és gyors ügyintézést, és felszámolja a bürokratikus útvesztőket. Például gyengén állunk külföldi oktatókban – létrehoztunk ezért egy 100 millió forintos alapot, hogy idehozzunk nemzetközi oktatókat. De például tudjuk támogatni a publikációt is, erre 60 milliós alapot hoztunk létre. Folyamatosan teremtek lehetőséget a nyílt beszélgetésre azzal, hogy elmegyek minden karra, de az ajtóm is mindig nyitva áll mindenki előtt. Ma délelőtt például három helyen voltam tárgyalni, és délután is jönnek hozzám. A vitákra is nyitott vagyok, mert én tudom, hogy mi a jó ebben, de azt az élet hozza, hogy a megvalósítások kapcsán esetleg milyen gondok merülnek fel. Ugyanakkor többek között azért van az alapítvány, hogy ezeket a gondokat megszüntesse, vagy segítse a felmerülő problémák elhárítását.