Dr. Nagy Janka Teodóra szerint Szekszárdon nagyobb életöröm van

– Nagy Janka Teodóra négy évtizede folyamatosan kiemelkedő szerepet vállal Szekszárd szellemi tőkéjének, kulturális, történeti és jelen idejű közösségi értékeinek fejlesztésében. A legkülönbözőbb fórumokon és formákban végezte Szekszárd gazdag múltbeli értékeinek feltárását és megismertetését a város lakóival. A tömör jellemzés több évtized summázása. A részletekről kérdeztük Szekszárd Pro Urbe díjasát.

– Szolnokon születtem, rokonaim révén a Jászsághoz kötődtem, gyermekkoromat Újszászon töltöttem – mondta Nagy Janka Teodóra. – Pedagógus felmenőim és a szolnoki Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskolában példaképemmé vált nagyszerű magyar és történelem tanárom, dr. Dienes Erzsébet ösztönzése alapján magam is a pedagógus pályára készültem.

Végül mégis a szegedi jogi egyetemre jelentkeztem, ahol már első évesen bekapcsolódhattam a jogtörténeti tudományos diákkör munkájába. Két év után a családi okok mellett a szociológia és társadalomtudományok iránti érdeklődésem is szerepet játszott abban, hogy tanulmányaimat Budapesten folytattam, ahol a joggal párhuzamosan hallgathattam e stúdiumokat a legkiválóbb előadóktól, diplomamunkámat pedig jogfilozófiai témában írtam.

– Bíró, ügyvéd sosem akart lenni?

– Úgy alakult, hogy nem igazán. Amikor a jogot befejeztem, az ELTE-n elvégeztem a magyar szakot is, majd Debrecenben a néprajzot, és ez ki is jelölte a kutatási területemet, a jogi néprajzot.

– A szegedi után egy pesti és egy debreceni egyetem?

– Sőt, életem egyik legszebb időszakát a pécsi egyetemen töltöttem, ahol doktori tanulmányaim során a jogi kar jogtörténet tanszékének professzora, a hazai jogi kultúrtörténet egyik meghatározó kutatója, Dr. Kajtár István volt a témavezetőm, a szakmai mentorom.

– Mint kezdő jogászt, Szekszárdon a hajdani városi tanács művelődési osztályán ismerhettük meg.

– Éppen négy évtizede, hogy a korábban csak férjem elbeszéléseiből ismert városba kerültem, amely azóta családunk, három fiunk otthonává vált. Szekszárdot először megszerettem, azután megismertem. Azonnal megszerettem, mert ahogy később egyik könyvemben írtam, hiszem, hogy „az Úr jókedvében teremtette Szekszárdot …itt nagyobb az életöröm… ízesebb az étel, tüzesebb a bor, szívesebb a szó…”

A tanácsnál eltöltött öt év során jogászi feladataim mellett a város kulturális és művészeti életének, illetve közösségei értékteremtő kezdeményezéseinek támogatása is a munkám része volt. Szerettem volna azt én is tovább alakítani, formálni, gazdagítani. Ezt később tudományos pályám eredményeivel oktatóként, kutatóként valósíthattam meg. Részt vehettem az akkori Illyés Gyula Főiskolán, a Magyarországon 1989-ben először Szekszárdon indult főiskolai szociális munkás képzésben. Több mint kétezer hallgatót készítettünk fel a segítő hivatásra. Közülük sokan Szekszárdon a szociális intézményeinek munkatársaiként ma is nagyszerű kollégáink.

– Itt, a főiskolán, majd az egyetemen fontos, felelős posztokat is betöltött.

– Tíz éven át intézetigazgatóként, 2010-től egy évtizedig általános és tudományos dékánhelyettesként a kar napi működtetésében éppúgy részt vállaltam, mint az integrációs és fejlesztési elképzelések, a stratégiai célok megvalósításában. Mindvégig szívügyemnek tekintettem a pécsi székhelyű egyetem itteni karán a szekszárdi identitás erősítését.

– Ehhez hozott külföldről is példákat.

– Voltam vendégoktatóként Kolozsvárott, Nyitrán, több francia, olasz és spanyol egyetemen, Törökországban, Észak-Oszétiában, Finnországban éppen a testvérváros, Tornio egyetemén, s az ott tapasztaltakat igyekeztem Szekszárdon hasznosítani.

– De nem csak az egyetemi kar, a Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karának érdekében.

– Nem, mert a város szellemi tőkéjének, a kulturális, történeti és közösségi értékeinek gyarapítása is fontos volt számomra. Tanórákon, konferenciákon, szakmai előadásokon, képzéseken, könyveimben, tanulmányokban, folyóirat- és újságcikkekben, így a sajnos már csak múlt időben létező Új Dunatájban, Szekszárdi Vasárnapban is tettem ezt. A Szekszárd Alsóvárosi Római Katolikus Közhasznú Egyesülettel pedig több, mint tíz éven át szerveztünk a hallgatókkal közös kutatótáborokat, programokat az alsóvárosi hagyományok gyűjtésére. Ennek eredményei, az Alsóvárosi emlékek könyvsorozat három kötetében jelentek meg.

– Tagja, tisztségviselője számos nemzetközi és hazai tudományos, szakmai szervezetnek, a Tolna Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Egyesületnek tíz éve elnöke. Az egyetemi karon pedig az első, és máig egyetlen olyan oktató, aki nő létére professzori rangot kapott. Egyébként a minap a tanévnyitón – ahol szintén kapott elismerést – a hallgatók közt alig volt egy-két fiú, míg velük szemben ülő oktatók között fordított volt az arány.

– Jogászként, egyetemi oktatóként, vezetőként és tudományos kutatóként magam is megtapasztaltam, hogy egy nőnek a többszörösét kell dolgoznia és teljesítenie mint egy férfinak ahhoz, hogy elismerjék a munkáját. Magyarországon a kilencvenes évektől volt két évtized, amikor a nők több lehetőséghez jutottak a közéletben is, de ma ismét inkább az a hagyományos értékrend vált dominánssá, amely a nőt elsősorban családi, illetve segítő szerepben kívánja látni. A tudományos pályán, a vezetői, a döntéshozói területeken a nők mindinkább háttérbe szorulnak, pedig nemzetközi példák mutatják, milyen fontos lenne, hogy ők is megfuthassák ugyanazokat az életpályákat, mint a másik nem tagjai.

– Ez viszont, úgy vélem, családjában megvalósult. Férjével, dr. Szabó Géza régésszel több közös könyvük, tanulmányuk is napvilágot látott. Mondhatjuk azt, hogy nem csak házastársak, hanem munkatársak is?

– Mindkettőnknek megvan a saját önálló szakmája, hivatása éppen úgy, mint kutatási területe. Gézának régészként a bronzkor, a fémművesség, az európai és ázsiai régészeti és történeti kapcsolatok. Jogásztörténészként, néprajzosként kutatásaim a jogi kultúrtörténethez, a jogi néprajzhoz kapcsolódnak, a jogtörténeten belül közigazgatástörténettel foglalkozom. De vannak életünk színhelyéből, szekszárdiságunkból adó közös kutatásaink is: a város hagyományainak, közösségeinek, múltjának feltárása és megismertetése. Ezek tovább erősítik az egymáshoz tartozás kötelékét éppúgy, mint az otthonunkká vált város szeretetét, amelyet – bár munkájuk, tanulmányaik most máshová szólították őket –, fiainknak, Tamásnak és Csengernek is szeretnénk tovább adni.