Dunaföldvártól Bölcskéig húzta a horgászt a kétméteres harcsa

Késő estig tartó műszakja után nem hazafelé vette az irányt Vidács Attila, hanem elindult a dunaföldvári csónakkikötőhöz. Már fél 11 magasságában járhattunk, amikor a ladikjához érve találkozott két barátjával, akik ugyan nem horgászok, de mégis megkérdezte tőlük, nincs-e kedvük vele tartani egy kis pergetésre. 

Nekik sem kellett több, bepattantak a csónakba. Nem haladtak sokat, pár perc után találtak egy ígéretesnek tűnő homokpadot, ahol kikötöttek. „Gyanúsan nagy volt a csend” – mondta Attila, aki egy 18-as narancssárga wobblert vetett be, és elkezdte azt a vízfelszín közelében vontatni. A harmadik dobásra meg is történt a várva várt reakció.

„Pár másodpercen belül lekapta a fele damilt – mesélte Attila. – 80-100 métert elment a folyásirányban fölfelé, én futottam utána a parton, és szóltam a barátaimnak, hogy hozzák a csónakot.”

Bármennyire is hirtelen történt minden, azért nem érte a társaságot teljesen váratlanul a nagy kapás, ugyanis Attila előre felkészítette a többieket. „Mondtam nekik, hogy ha jobb halat akasztok, akkor az egyik fogja meg a wobbleres dobozom, amit ott fogok hagyni a parton, a másik meg ugorjon a csónakba és indítsa a motort, mert csak így fog menni” – idézte vissza a kiosztott instrukciókat.

Amikor kontaktba került a hallal, egyértelmű volt, hogy egy komolyabb példány lesz. „Mire odaértek a barátaim, a hal irányt váltott, és bement a 6-7 méter mély hajózó útvonalba. Fél óra volt, amikor 10 négyzetmétert mozgott csak, lefeküdt, hiába emeltem bele, csak fütyült az orsó, karikába hajlott a bot, és nem volt hajlandó semmit csinálni” – folytatta a sztorit a horgász.

Ezt követően a harcsa megindult, de szerencsére a hajózási útvonalat jelző bójákat kikerülte. Kanyargott a bajszos összevissza, a vak sötétben a fejlámpa fénye mellett sokszor azt sem tudták küzdőpartnerei, hogy pontosan hol is vannak éppen a folyón.

„Végig azon morfondíroztam, hogy bírja-e az 50-es Okuma orsó, mert nem erre tervezték” – engedett bepillantást gondolataiba Attila, aki a kezében egy 80-100 grammos, 3 méteres harcsázó botot tartott. Végül a felszerelésen és a kitartáson sem múlott, ugyanis a harcsa fárasztása 3,5 óráig (!!!) tartott.

„Az utolsó fél óra volt a legkeményebb, a végső kirohanások. Addigra már én is teljesen kikészültem, de tudtam, hogy keményebbre kell vennem, és erőteljesebben beleemelni. Nagyon sokszor elengedte magát ez a tehetetlen súly, nem feküdt fel a víz tetejére, hanem mint egy darab vas, függőlegesen lógott a műcsali végén – emlékezett vissza a gigászi csata utolsó mozzanataira. 

Amikor a harcsa végleg megadta magát, közös erővel beemelték a csónakba. Ekkor már több mint 10 kilométerrel eltávolodtak a kapás helyszínétől. Gyakorlatilag Dunaföldvártól Bölcskéig húzta a csónakot a harcsa benne a három férfival.

Mikor visszaértek a kiindulási ponthoz, megszervezték a hal mérlegelését. Már hajnalodott, nem kellett sokat várni, meghozta Attila testvére a digitális mérleget, majd szereztek egy vadzsákot, amit a vadászok használnak. Jól terhelhető, megfelelő anyagokból készült, és van négy füle, aminek a segítségével fel is tudták akasztani a 100 kilóig mérő eszközre. 

Az eseményre összesereglettek jó páran a parton, megérkezett Attila felesége is, aki 10 hónapos babájukat a kezében tartva nézte végig, ahogy visszaengedik a harcsát a Dunába. A hal tömege 68 kilogramm, a hossza 202 centiméter volt. Ha minden jól megy, hitelesíteni fogják, így felkerülhet a Magyar Országos Horgász Szövetség (Mohosz) rekordlistájára. 

Attila örökké hálás lesz, hogy két barátja, Boros Dávid és Hegedűs András vele tartottak az éjszakai pecára. „Ha ők nincsenek, akkor 99 százalék, hogy valahol Szekszárd környékén ácsorgok a csónakban ott megrogyva vagy teljesen esélytelen lett volna” – fogalmazott a kemény küzdelmet megélt horgász.