Erdély kulturális, Székelyföld területi autonómiájáért küzdött

‒ Villamosmérnök és filozófus, újságíró, politikus és egyetemi oktató. Hogy tud ennyi mindennel foglalkozni hetvenévesen? 
‒ Nem egyszerre foglalkozom mindezekkel - mondja dr. Bakk Miklós -, hanem a pályám során hol ez, hol az került előtérbe. Villamosmérnökként még a számítástechnika térhódításának kezdetén tevékenykedtem, később aktívan politizáltam az RMDSZ-ben (Romániai Magyar Demokrata Szövetség), írtam cikkeket, szerkesztettem lapot, aztán megszereztem a filozófiai doktorátust, tanítottam a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, most pedig a Sapientia egyetem óraadója vagyok. 

‒ Tehát a humán és a reál dolgok is érdeklik?
‒ A politikai helyzet is közrejátszott abban, hogy sokan választottuk a mérnöki pályát a Ceausescu rendszerben. A humánértelmiséget megnyomorították, szétszórták falvakba tanítani, a humántudomány erős cenzúra alatt állt. A műszaki képzettséggel rendelkezők viszonylag szabadabban élhettek. Úgyhogy a kortársaim jelentős része hajtott végre a kilencvenes években pályamódosítást. Én 1976-1991-ig dolgoztam villamosmérnökként, rendszergazdaként, programozóként. Persze a kor technikai szintjének megfelelően. Nyolc-tíz évvel később már a kamasz fiam többet tudott nálam a korszerű számítógépekről. 

‒ Mérnökként távol tartotta magát a politikától?
‒ Kisebbségi politika nem létezett. A házasságkötésem révén, 1982-ben Lugosra kerültem, s bekapcsolódtam a helyi magyar közéletbe, ami egy irodalmi kör formájában működhetett, ellenőrzött módon. De kerestük a réseket, előadásokat szervezve, kvázi szabadegyetemmé fejlesztve a dolgot. Emiatt a Securitate látókörébe kerültem, megpróbáltak beszervezni, ám az idő nekem dolgozott, ez már a nyolcvanas évek végén történt, amikor a diktátor napjai meg voltak számlálva. A fordulatot követően én lettem az RMDSZ lugosi szervezetének alapító elnöke, rendszeresen publikáltam a bukaresti A Hét című magyar lapban, és hamarosan bekerültem a párt felső vezetésébe. Készítettünk egy memorandumot arra vonatkozóan, hogyan képzeljük el Románia európai integrációját a magyarság nézőpontjából. Másrészt: autonómiamodellek kidolgozásával foglalkoztam.

‒ Reális dolog ez az autonómiatörekvés, amikor Erdélynek talán a húsz százalékát teszi ki a magyarság? Ha népszavazást írnának ki, mire voksolna a román többség? 
‒ Székelyföld máig magyar többségű. Mi alapvetően Erdély kulturális és Székelyföld területi autonómiáját céloztuk meg. Vannak erre példák Európában.

‒ Hogyan képzeljük el az arányokat földrajzilag és a népesség szempontjából? 
‒ Románia területének több mint felét teszi ki Erdély. És Erdély egyötöde Székelyföld, ahol az összes romániai magyarság fele él. 

‒ Ez így jogos törekvésnek tűnik…
‒ Jogosnak, ám az utóbbi időben zárójelbe került az autonómia ügye. Akkor lehet ezzel előhozakodni, amikor az ország valami más ok miatt nagy átrendeződésre kényszerül. Egy bizonyos történelmi helyzetben léphető csak meg. 

‒ Mert?
‒ Mert az RMDSZ fősodra, Markó Béla vezetésével - aki, ahogy én is, kézdivásárhelyi és gyerekkorunk óta ismerjük egymást -, egyelőre jegeli ezt a dolgot. A törés 1996-ban történt. Akkor lépett először koalícióra nacionalista román pártokkal az RMDSZ, és reálpolitikát kezdett folytatni. Legyünk jelen a döntéshozatalban, érjünk el részeredményeket, és elégedjünk meg ennyivel az adott helyzetben! Nem ítélem el őket, mert valóban javult a nemzetiségi oktatás helyzete, és bizonyos mértékben megvalósult a kétnyelvűség a közigazgatásban Viszont néhányan belső ellenzéket hozunk létre, mert az autonómiáról nem akartunk lemondani. Egy ikonikus személy, Tőkés László került e csoport élére. Én pár év után kiszálltam; 1999-ben az akkor induló kolozsvári magyar napilap, a Krónika munkatársa lettem, egy ideig főszerkesztője is voltam.  

‒ Máig publikál?
‒ Persze, de már nem cikkeket, hanem esszéket, tanulmányokat írok és blogot vezetek. Nyugdíjasként egyetemi oktató is vagyok. Sajnos 2017-ben elhunyt a feleségem, így felszámoltam a lugosi jelenlétemet. Kolozsváron élek, de készülök vissza gyermekkorom színhelyére, Kézdivásárhelyre. 

‒ Lugos tehát egy emlékezetes állomáshely volt az életében, és Szekszárdról nézve is fontos hely. Ön volt az egyik szorgalmazója a két település partnerré válásának…
‒ Igen, Kaczián János talált rá a Szekszárdról áttelepültek által létrehozott Bunyaszekszárdra, levéltári kutatásai alapján. Az ma már néptelen hely, de többen Lugosra költöztek közülük, s ennek köszönhetően született meg idestova harminc éve, 1993-ban a testvérvárosi megállapodás.

Dr. Bakk Miklós 1952-ben született Székelyhídon. Kézdivásárhelyen nőtt fel, villamosmérnöki diplomát Temesváron szerzett 1976-ban. Dolgozni Sepsiszentgyörgyön kezdett, majd házasságkötése révén Lugosra került és főleg Kolozsváron dolgozott. Volt újságíró, lapszerkesztő, az RMDSZ helyi (lugosi) elnöke és országos programok kidolgozója (EU-s csatlakozás előkészítése, székely autonómia). A filozófiai tudományok doktora, 2006-tól. Egy ideig a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Tanszékén tanított, jelenleg a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem óraadója. Özvegy, két gyereke és két unokája van. Publikál és előadásokat tart magyarul, románul, angolul. Sokat tett azért, hogy az egyetemi oktatás kétnyelvűsége megvalósulhasson. Részben neki köszönhető, hogy létrejött Szekszárd és Lugos testvérvárosi együttműködése, 1993-ban. (Lugosi önkormányzati képviselő volt akkor.) Munkásságáért megkapta többek között Szekszárd város Közjóért kitüntetését (2018) és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét (2022).