Költészet

A költészet világnapja március 21-e. (A magyar költészet napja április 11-e.) Költőink ismertségéről, megbecsültségéről kevés kellemes feljegyzés maradt ránk. Kellemetlen annál több. Többnyire csak haláluk után kezdték felfedezni őket. S volt, akit akkor sem.

Szabó Dezső írta: a költő sírján dudva és barátok nőnek. Illyés Gyula pedig azt a megállapítást tette, hogy a tollforgató halála utáni tíz évben dől el, hogy maradandó lesz-e az életműve, vagy megy a süllyesztőbe. Amikor már nem tudja önmagát menedzselni, és a bennfentes cimboráival menedzseltetni a szerző. Mert a lobbizás nem csak a politikai élet velejárója. 

Több visszaemlékezésben olvasható, hogy a hatvanas-hetvenes években kik képviselték a magyar írókat a nemzetközi konferenciákon. Kirándulhattak közpénzen, akik körön belülre kerültek. Ma már egyedül Weöres Sándor neve cseng ismerősen közülük. 

Radnóti Miklós egy 1934-es esetet ír le, amikor Kaffka Margit sírjára vitt virágot. Kérdezte a temető gondnokát az irodában, hogy hol található a sír. „A nőnek arcizma sem rándul. Nem jelent neki semmit a név. Mikor halt meg? – kérdi. Megmondom. Keresgél a nagykönyvben, aztán közli: megvan! Elővesz egy cédulát és ráírja a parcella és a sír számát.”

Változott-e a helyzet azóta? Igen, változott. Romlott. Költészet? A mai komoly, pénzkereső felnőttek többsége így látja: a gyerekek eljátszadoznak a mondókákkal az oviban, a suliban, oszt annyi.