Egész felnőtt életét a múzeumok ügyének szentelte

– Dombóvár Több alkalommal, különféle elismerésekkel jutalmazták kutató munkáját, s a múzeumokért tett erőfeszítéseiért. Milyen út vezetett az Éri István-díjig? 

– A múzeumi és a népművelői pálya művelésére jogosító diplomát 45 évvel ezelőtt kaptam meg a Kossuth Lajos Tudományegyetemen – mondta dr. Kriston-Vízi József. 
– Az ehhez szükséges gyakorlatokat kiváló helyeken és nagy tudású elméleti és terep-imádó emberek között Debrecenben, Szolnokon és Kecskeméten, illetve Bács-Kiskun megyében végezhettem. Ez a kapcsolati háló már maga is segítette későbbi kibontakozásom és útkereséseimet. A mai Tiszaújváros akkor alapított Helytörténeti Gyűjteményétől Eger/Heves megye, Kecskemét, Budapest, Nyíregyháza és Dombóvár, majd végül ismét Kecskemét voltak a főbb állomások, csomópontok. Büszke vagyok arra, hogy minden szolgálati helyre feladat és tennivaló céllal, azok megoldására hívtak vezetőim, szakmai és országos tekintélyek, tehát sehonnan sem kellett fejet lehajtva eloldalognom. 

Talán az ezredfordulós budapesti évek voltak a legrázósabbak, de akkor például a mindennapi pedagógia és a múzeumok kapcsolatának – nem is oly egyszerű és kézenfekvő, de sok esetben döntő jelentőségű – világába láthattam bele alaposan. Nyitott és sok irányú érdeklődésem ki- és megélése, de közben a (bármilyen nagy szó is) szolgálat lehetősége és kötelessége vezetett útjaimon. 

Közben sokan lemorzsolódtak, utat tévesztettek vagy más utat választottak, de ez az utolsó bő három évtized ezt majd mindenki életében felkínálta, bizonyos dolgokra már rég megszűntek a „generál receptek”. És persze az is kiderült, hogy a nagy kulturális kihívások közben, az azokra adható válaszokon és a nagy közösségnek való tartalmi megfelelésen való töprengés társakat, szövetségeseket, együttműködő partnereket szült. Ebben és ehhez vállalt a megalakulás ötletétől a mai napig kiemelkedő szerepet legnagyobb taglétszámúvá terebélyesedett, sokszínű szakmai szervezetünk, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület, amelynek bölcsőjénél is ott lehettem. Egy idő óta a felnőtt társadalom és a múzeumok világát fejlesztő múzeumandragógia tagozat vezetője vagyok; kiváló tapasztalt és számos fiatal kollégával együttműködve.

– Elmondható, hogy a közművelődésben és a múzeumok világában eltöltött 50 év koronája ez a díj, mellyel jutalmazták?

– Az egyesületünk létrehozásában és a múzeum szakmai életben úttörő kezdeményezéseket hozott Éri István, a díj névadója nekem is jó ismerősöm volt, aki  szigorú és következetes, amolyan atyai barát is volt néhányunk számára. Ő és vezetőim java része, tanult csapatjátékosok fontosnak tartották, hogy a kolléga – beosztástól függetlenül – érezze a felelősséget és a lehetséges megbecsülést irányába. Ezek legnyilvánvalóbb formái a kitüntetések, elismerések, a megérdemelt köszönet és jó szó, a kollektív figyelem jelei. Példák a sokat emlegetett „humán erőforrás gondozására”… 

Én ebben szerencsésnek tartom magam, mert habár nem rendelkezem csillogó állami kitüntetések garmadával, de az örökségvédők Podmaniczky-díja, a játékos társadalom Pro Ludo elismerése, a Honismereti Szövetség emléklapja és számos (kecskeméti és dombóvári) kollektív díj mellett a Pulszky Ferenc-díj (2017), majd a mostani múzeum szakmai „Kossuth Díj” a társak és közösségek megbecsülését jelzi őszintén. S a magyar-japán kapcsolatok ápolása terén végzett tevékenységemet jubileumi emléklappal (2019), majd néhány hete tokiói művészeti szervezők nemzetközi diplomával ismerték el. Ez ismét fontos és megtisztelő üzenet.

– Ön kapta meg nyolcadikként, illetve kilencedikként a díjat – hiszen 2021-ben ketten is kiérdemelték –, milyen érzés magáénak tudni ezt a rangos elismerést? 

– Nagyszerű érzés, és ki is tettem dombóvári lakhelyünk nappalijában. Nem dicsekvés gyanánt, hanem, hogy emlékeztessen az elvégzett feladatok mellett a mindenkori kötelességre egyaránt.

– Mivel tölti a mindennapjait? Milyen lenne egy napunk, ha Önnel töltenénk?

– A covid-csapás évének őszén költöztünk haza, Dombóvárra, amely immár nekem is – újra – kellemes otthonom. Feleségem, Zsuzsa, akivel szintén 45 évvel ezelőtt egy országos honismereti-múzeumi programon ismertük egymást, és immár bő két évtizede élünk együtt szövetségben, kötődik ide, itt született és tértünk vele együtt haza színes kapcsolattartó életet élő édesanyjához. Egymással törődve kezdjük a napot és térünk nyugovóra, de közben mindenki teszi a maga dolgát. Zsuzsa a háztartás dolgai mellett gyönyörű ékszereket készít, elsősorban a jövőjüket tervező házaspárok, jelesül menyasszonyok és szeretteik részére; ezt egy önálló kis vállalkozás keretében tesszük. Én végzem a múzeum szakmai program szervezések reám eső részét és egy ideje a fenntarthatóság gondolati köreiben – nem divat jelszavai mögé bújva – próbálunk cselekedni. 

Három éve pedig a Dargay Lajos (1942-2018) szobrászművész, tanár és kalocsai gyűjteményszervező örökösei kerestek meg és az általuk létrehozott Alapítvány kuratóriumát vezetem. Életben tartjuk  hagyatékát, összekapcsolva a tehetséggondozás küldetésével. Ebben elsősorban a Pécsi Egyetem szekszárdi karával dolgozunk együtt szorosan. Tehát rendszeresen evvel is van dolog. A világháló tudatos használata szintén sok időt vesz el, de inkább áldásait élvezzük.

Az este viszont szigorúan „kisnagy családtagjainké” – a fantasztikus egyéniségű házi kedvenceink (kutya vezette macska-nép) gyűlik össze a nagy ágy körül és együtt tévézünk klasszikus krimik és családi vígjátékok között válogatva. Ilyenkor már minden kint marad a ház falain túl, a lassan lecsendesülő 61-es főút szélén.

– Az ötévtizedes szakmai munkája mellett is olyan lelkesnek, frissnek és üdének tűnik, mi tartja ennyire szívet melengetően fiatalosan és frissen?

– A családi szeretet és állataink bizalma, de azon túl a mai napig érezhető baráti-szakmai figyelem és az adandó kihívások. Jelenleg a tíz évvel ezelőtt felhagyott Kapos- és Koppány menti néprajzi munkák folytatásával és ahogy lehet, befejezésével foglalkozom. Tartozom ezzel a tágabb közösségnek, a be- és visszafogadó tájnak. Annak, amely rendületlenül éli mindennapi életét és amely méltó arra, hogy szélesebb körben is megismerjék és becsüljék annak értékeit. Ehhez persze a belső erők összeszervezése és egyfajta önbizalom erősítés, az identitás láthatatlan szálainak megerősítése lehet a cél. De ez sem mehet társak nélkül. A korábban szerzett ismeretségek, őszinte és jó értelemben vett érdek alapú barátságok időszaka lehet ez újra. Dombóvár környékétől Törökkoppányon, Nagykónyin, Értényen át Pincehelyig, Ozoráig, Simontornyáig. 

A száz éve itt formálódott pille fejviselet és a tradicionális, megújítható és kényelmes viselet-öltözet, a gyönyörű és jellegzetes fehér hímzés korszerű divatba, mindennapi élet szervezővé válásában bízva. Tájunk nem intézményi zárványaiba helyezve, hanem élő, de másfelé virtuálisan hozzáférhetővé tett kincsestár, élő, organikus „múzeum”, amely talán már nem is távoli vízió!