Soha többé ne történjen ehhez hasonló gyalázat!

Többek között erre hívta fel a figyelmet a Magyar Hősök Emléknapja alkalmából tartott ünnepi beszédében Gyurkovics János. Szekszárd alpolgármestere a múlt vasárnap délelőtt, a vármegye székhelyén, a Szent István téren található I. világháborús szobornál osztotta meg gondolatait a közönséggel.

Mint mondta, az érdem a csodaszarvas áldozatától az augsburgi csata könnyű nyilasain és a nándorfehérvári ütközet győzőin át azoké is, akiknek emlékművénél most a jelenlévők fejet hajtanak.

– Ma az első világháború hőseihez jöttünk, januárban a második világháború áldozataira emlékeztünk, miközben a harmadik világégés küszöbén állunk – tekintett a múltból a jelenbe az alpolgármester.

– Két nagy háború és egy holokauszt után szinte minden megemlékezésen elhangzik a mondat: Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy soha többé ne történhessen ilyen gyalázat.

Ezt követően Horgász Dezső előadóművész szavalta el Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versét. Sefcsik Zoltán evangélikus lelkész egyházi áldása után a megemlékezést koszorúzás zárta. 

Hős. Azt javaslom, ízlelgessük kicsit ezt a szót, mielőtt továbbmennénk! Egyetlen szótag, mindössze három betű. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy egyik legrégebbi szavunk. Az általa hordozott tartalom pedig szinte egyidős az emberiséggel, valamennyi nép, nemzet, kultúra köreiben különös jelentőséggel bír. Gondoljunk csak a mítoszok, mesék, legendák központi szereplőire, a görög mitológia alakjaira, vagy éppen a magyar mondavilág hőseire; és áldozataik, példaadásuk sorolása közben szépen lassan átérünk a mesevilágból a történelembe, majd óvatosan a közeli múltba, akár már saját életünk eseményeibe, melynek legvégén itt állunk egymással szemben.

És már ez a puszta tény, hogy ma itt együtt lehetünk, megszámlálhatatlan hőseink együttes érdeme. A csodaszarvas áldozatától az augsburgi csata könnyű nyilasain és a nándorfehérvári ütközet győzőin át azoké is, akiknek emlékművénél most fejet hajtunk. Ma az első világháború hőseihez jöttünk, januárban a második világháború áldozataira emlékeztünk, miközben a harmadik világégés küszöbén állunk. Két nagy háború és egy holokauszt után szinte minden megemlékezésen elhangzik a mondat: Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy soha többé ne történhessen ilyen gyalázat. Érdemes most is kimondanom, vagy mára közhellyé süllyedt ez a gondolat?

Mert a világ legbefolyásosabb része ma úgy tesz, mintha soha nem történt volna hasonló. Mintha soha nem dobtak volna még atombombát emberekre. Közben már százezrek haltak meg a szomszédunkban, köztük testvéreink, magyarok. 

Újabb hőseink születtek, ahelyett, hogy gyermekeik születtek volna.

Kedves emlékezők!

A hazánkért elesettekről való méltó megemlékezés kötelezettsége először a nagy háború, az első világégés idején, 1917-ben fogalmazódott meg, majd hét esztendővel később, 1924-ben már így fogalmaz a törvény: „A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” 

E törvénycikk még az akkor éppen elmúlt háború áldozatai kapcsán rendelkezik. 2001-ben születik meg végül az a törvény, amelynek szellemében tisztelettel adózunk a magyar haza mindazon fia és leánya emléke előtt, akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért, akiknek tettei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.

Megannyi hősünk dicső tettei árán több mint ezeregyszáz éve itthon vagyunk a Kárpát-medencében. Rengeteg vér árán kaptuk örökül Magyarországot őseinktől. Talán szerencsénk lesz és nem vérünk árán kell majd továbbadnunk. Ezért kell elkövetnünk mindent a jelenben. 
Emlékezzünk rájuk!