Csizmadia cégér dicsérte a jó iparost

Csizmadia cégér emlékeztet a Wosinsky Mór Múzeumban egy korábban a mindennapi életben meghatározó szakmára. A fenyődeszkából készült, fehérre festett lapon az egykori iparosmester, Nikli Ferenc neve olvasható. A Dunaföldvárról származó cégérről – ami augusztus hónap műtárgya az intézményben – Csapai János néprajzos muzeológus adott ismertetést az olvasók számára.

A csizmadia, mint a nevében is benne van, a csizmák készítésével és javításával foglalkozó iparos volt. A szó oszmán-török eredetű, a magyar nyelvben szerb-horvát közvetítéssel honosodott meg. A  csizma szó első ismert magyar nyelvű előfordulása 1492-ből, míg a mesterségé 1594-ből származik. Ezen munkájukat a csizmadiák is céhes keretek között gyakorolták. Az első ismert céh artikulus Kassáról való, 1598-ból. Korai az 1602-es pozsonyi, illetve az 1604-es debreceni céhszabályzat is. A csizmadia mesterségnél jóval régebbi a varga mesterség. A kettőt az különböztette meg, hogy a varga saját maga készítette ki a bőrt, nem kész anyaggal dolgozott.

Csizmadia cégér, apáról fiúra

Tavaly tavasszal Nikl Béla a múzeumnak ajándékozta a még meglévő csizmadia hagyatékát. Ezek között különféle kézi szerszámok találhatók: hold-, félholdkések, árak, vócvágók, dikicsek, viaszozó vasak, ráspolyok, szabásminták, sámfák, továbbá csizmapatkók, kettő vásározóláda és a cégér. A családban öt generáció dolgozott csizmadiaként, Béla bácsi volt az utolsó. Ő édesapjától – akié a kiállított cégér – tanulta meg a mesterséget és úgy 1960-ig segédkezett édesapja mellett. Ezt követően bevonult katonának, leszerelését követően negyven évig a dunaújvárosi cipőüzemben dolgozott. 

A Nikl család ősei az 1700-as években költöztek Dunaföldvárra. A német eredetű család felmenői először Pannonhalmán telepedtek le, majd később az előszállási egyházi uradalomba költöztek, végül Dunaföldvár lett a lakhelyük. A városban jelentős céhes ipar volt. Az 1840-es években 550 mestert, 338 legényt és 174 inast tartottak számon. A legnagyobb a csizmadiacéh volt, 1816-ban 84, míg 1844-ben már 165 mestert számláltak. Ehhez a jelentős arányhoz hozzájárulhatott az is, hogy két tímár is működött a városban, így az alapanyag helyben elérhető volt. Egyikük, Blümelhoffer József jelentős vállalattal rendelkezett. A dualizmus időszakában tovább nőtt a mesterség gyakorlóinak a száma, ekkor már 176 csizmadia dolgozott a településen. Az 1872-es esztendőben a céheket megszüntették az országban, Dunaföldváron tíz évvel később alakult csak meg a csizmadia ipartársulat.

A csizmadiamesterség még a 20. század első felében is megélhetést biztosított. De a paraszti réteg polgárosodásával, a viselet változásával, a kemény- és puhaszárú csizmák használata mindinkább kiszorult a divatból. Ezzel párhuzamosan megszűnt egy régi mesterség is.