Ami látszik

Betegként egyelőre még nem, de látogatóként már többször megfordultam a szekszárdi pszichiátrián. Egy alkalommal vártam az ismerősömre a folyosón, ahol egymást érték az események. Egy zilált hajú hölgy megkérdezte: – Te mióta vagy benn? Mentegetőztem, hogy csak most jöttem, de már mással volt elfoglalva. Valaki krémest evett, és ő is megkívánta. A magántulajdon szentségét nem ismerte, úgyhogy ebből rendes kis csetepaté keletkezett. 

Ez az, ami látszik. A dilinós viselkedés. A felszín megkapargatásával azonban megrázó történetek bukkannak elő. Családi tragédiák – pia, narkó, megcsalatás, gyilkosság, öngyilkosság – idézik elő a zavarodottságot. Na meg a túlpörgés, a mindent akarás, és a jó magasra kapaszkodás utáni jó nagy zuhanás. 

Akkor is a folyosón vártam valakire, amikor mellém telepedett DJ Egom, az esztergomi éjszakai élet császára. Sokan kezeltetik magukat más megyékben, akikről – hazai pályán – ciki lenne, ha kiderülne, hogy pszichés problémáik vannak. Színészek, újságírók, politikusok, rendőrök, tévés-, rádiós nagymenők, tanárok, orvosok, ügyvédek, sportolók. DJ Egom harminc körüli srác, és szűkebb pátriájában mindenki laza partiarcnak ismeri. Olyannak, akinél nem számít a pénz, akinél mindig akad szárnyakat adó energiaital, meg egy kis egyéb anyag, és a buli után otthon folytatja a mókát, mindennap másik csajjal ágyba bújva. Ez az, ami látszik. Ami nem látszik, az a kiégés. A császári pozícióból való menekülni vágyás.