Homokhegy rostálás

Tehetséges nemzet vagyunk, s ezt az állítást nemcsak Nobel-díjasaink száma támasztja alá. Hanem az a tehetségkutató televíziós műsor is, ami a zene, az ének műfajában keresi a talentumokat. 

Igaz, a folyó a néhány drágakővel együtt mérhetetlen mennyiségű hordalékot is görget. Azaz, mire a bírálóbizottság rálel egy-egy (csiszolatlan) gyémántra, addig gigantikus homok- és iszaphegy vonulatot kell átrostálnia. Mivel a tehetségtelenséget gyakran kíséri gátlástalanság – és ami ugyancsak kellemetlen: időnként szorgalom is –, egymás sarkát tapossák az énekhanggal nem rendelkező, önértékelési zavarokkal küzdő figurák a maguk kínos produkcióival. A zsűri ilyenkor ugyan piros jelzést mutat fel, de megjegyzi, hogy amúgy jól szórakozott. Ami persze álságos megjegyzés, tekintettel a fájóan unalmas performanszokra. Ezt az állítólagos jó szórakozás érzést még akkor is nehéz elhinni, ha tudjuk – mert látjuk –, hogy a bírák között is akad, aki képes a legfárasztóbb, legnyomasztóbb megmozdulásokat is harsogó és kitartó – művi –  hahotával honorálni.

Az elbocsátott (le)szereplők arcain visszatérően tükröződik nemcsak az elkeseredettség, hanem az értetlenség, a felháborodás is. Ezt tették, velük! A hozzá nem értő, kegyetlen ítészek, akik – szégyelljék magukat! – éppen most kaszálták el őket, amikor kézzelfogható közelségbe került az országos népszerűség. Ami azután úgyis meghozta volna a tehetséget. Csak úgy, magától. 

„A folyó mérhetetlen mennyiségű hordalékot is görget”