Néha egy tárgy is a szívünkhöz nőhet

Tizenhat év. Ennyi ideje kísérte anyukámat az a bögre, amit a húgomtól kapott. Mindennapi társa volt: reggeli kávék, esti teák csendes szemtanúja. A hét elején azonban apukám véletlenül leejtette, és a bögre darabokra hullott. Először csak a csend töltötte be a konyhát, aztán a sóhaj: „Ez volt a kedvencem.” De vajon tényleg csak egy tárgyat gyászolunk ilyenkor? Egy bögre nemcsak kerámia és máz: emlékeket őriz, gesztusokat mesél el, éveket köt össze.

Ahogy összesöpörtük a szilánkokat, azon gondolkodtam, mennyire ragaszkodunk a tárgyakhoz, mert bennük látjuk a múltunkat. Pedig az emlékek ott vannak bennünk is. A bögre eltört, de az ajándékozás pillanata, az együtt töltött reggelek emléke megmarad.