Utolsó útjára kísérték dr. Horváth Kálmán főispánt (videó és galéria)

A szürkülő égbolt alatt, néma főhajtással álltak az emberek az Újvárosi temetőben, hogy végső búcsút vegyenek dr. Horváth Kálmán főispántól. A gyász és a szeretet csendje uralta a teret, miközben Sövényi Norbert szaxofonján szívbemarkolóan szólaltatta meg Leonard Cohen Halleluja című számát. A gyászszertartáson a Tolna Vármegyei Kormányhivatal dolgozói, a rendőrség és a katasztrófavédelem vezetői, Bonyhád és Szekszárd polgármesterei, önkormányzati képviselői is jelen voltak. A gyászolók között Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter, Latorcai Csaba, György István államtitkárok, Horváth István, Süli János és Hoppál Péter országgyűlési képviselők, de eljöttek más vármegyék főispánjai is. Nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút küldött Orbán Viktor miniszterelnök. Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének minden szava különösen nehéz súllyal szinte a földre hullott: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra.”

Csend és fájdalom az Újvárosi temetőben dr. Horváth Kálmán végső búcsúján

Jézus Krisztus is elbukott a kereszttel, amikor a Golgota felé vitte – emlékeztetett Felföldi László megyéspüspök, majd hozzátette: – Ez az elesés nem a gyengeség jele volt, hanem az emberi lét törékenységének és az áldozatvállalás mélységének kifejeződése. Az igaz ember az, aki az esés után is feláll, továbbmegy, és nem hagyja, hogy a kereszt súlya maga alá temesse. Kálmán életének keresztje is rendkívüli súlyú volt, mégsem engedte, hogy ez megakadályozza a jóságban és a szeretetben. Élete végéig hordozta terheit, de soha nem fordult el embertársaitól vagy a közösségtől, amelyért felelősséget érzett. 

A püspök azt is megemlítette, hogy a fősipán utolsó időszakában különösen sokat hallgatta Kovács Ákos Golgota című dalát, amelynek sorai szinte prófétai módon kísérték útját: „Ha tántorulnék, el nem ereszt, nincs más támasz, mint a kereszt. Ölelném még szorosabban, még szabadabban, ez repítsen az égig, ameddig bírom, még innen a síron kitartani végig."

Navracsics Tibor is a főispán emberi tartásáról, igazságszeretetéről beszélt: Vannak emberek, akiknek nem kell megszólalniuk ahhoz, hogy beszéljenek. Megjelenésük, tekintetük, egyetlen mozdulatuk is elég, hogy érezzük: értéket képviselnek. Kálmán ilyen ember volt. 

„Amikor belépett valahová, teret teremtett maga körül, nem csupán termetével, hanem a belőle áradó határozottsággal és tisztasággal. Az igazság volt az, ami vezette egész életét, és nemcsak hivatásában, de emberi kapcsolataiban is. Soha senki nem kérdőjelezte meg szavahihetőségét, mert minden döntésében, minden megnyilvánulásában ott volt az elvhűség és a tisztesség." 

– Ez az igazság iránti elkötelezettség tette őt nemcsak tisztelt vezetővé, hanem példaképpé is – hangzott el a miniszter beszédében, aki a búcsú végén így fogalmazott: – Ő már ott van, ahova mi még tartunk. Azt látja, amit mi még nem, de hinni szeretnénk. És ha valamit magunkkal vihetünk tőle, az az, hogy az életben valódi gazdagságot nem rangokkal és címekkel, hanem igazságos tettekkel lehet elérni. Köszönjük, Kálmán. Nyugodj békében.

Horváth István búcsúbeszéde szívhez szóló és megrendítő volt egyben: – Búcsúzunk, szívedben megszűnt a dobogás, a gyásznépet rázza a néma zokogás. El kell, hogy engedjünk, de most ez túl nehéz. Meggyötört tested most megpihenni tér – kezdte a képviselő, akinek hangja többször elcsuklott. 

A képviselő búcsúját ezekkel a szavakkal zárta: – Kedves Kálmán, kedves barátom, nem voltunk felkészülve erre a búcsúra, nem is lehetett erre felkészülni. Hálás vagyok minden közös pillanatért. Kérjük a Jóistent, hogy adjon neked örök nyugodalmat, és vigasztaljon minket, akik itt maradtunk. Nyugodj békében, Isten veled, barátom.