Nem az anyagi javak a fontosak, hanem amit belül hordozunk

Egy ilyen felismerés ért utol a hétvégén, egy monostor mélyén, egy szinte másik világban, ahol a csend beszél, és az emberek nem csupán léteznek, hanem valóban élnek is. Interjút készítettem a grábóci nővérekkel, és ahogy figyeltem őket - az arcukon a derűt, a szemükben azt a csendes, mégis mindent átható ragyogást -, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vajon ők tudnak valamit, amit mi, a kinti világ emberei, nem? Olyasmit, amit nem lehet csupán szavakkal elmondani, csak megélni?

A belső béke

A nővérek szerény körülmények között élnek, de olyan meleg szívvel és feltétel nélküli szeretettel fordultak mindenki felé, hogy zavarba ejtően természetellenesnek tűnt - vagy éppen zavarba ejtően természetesnek? Nem volt drága bútoruk, csillogó autójuk, trendi ruhájuk - mégis volt valamijük, ami nekünk talán sosem lesz igazán: a belső béke varázsa. Mintha a világ zaja, a rohanás, az állandó elégedetlenség, a több kell, jobb kell mantrája egy másik univerzumban létezne számukra.

Egyetlen pillanat ereje

Majd elhangzott egy mondat, ami beleégett a tudatomba: „Nem testek vagyunk, amiknek lelke van, hanem lelkek vagyunk, amiknek van egy testi megnyilvánulása.” Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy titkos ajtó nyílna meg előttem, amin keresztül bepillanthatok valami nagyobb igazságba.

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Lehet, hogy egész eddig rosszul néztük az életet? Lehet, hogy nem az a fontos, amit birtokolunk, hanem az, amit belül hordozunk? Vajon mennyi értékes pillanatot pazarolunk el azzal, hogy a következő cél után rohanunk, és nem vesszük észre az igazi kincseket, amik talán egy csöndes mosolyban, egy figyelmes gesztusban vagy egy halk mondatban rejlenek? Talán a nővéreknek van igazuk. Talán tényleg nem az a kérdés, hogy mit viszünk magunkkal az úton, hanem, hogy mit hagyunk hátra mások szívében.