Liza számára új élet kezdődött

Mindent köszönök! – élettörténetek az örökbefogadásról. Ezt a címet viselte az a pályázat, melyet a Nagycsaládosok Országos Egyesülete hirdetett meg a közelmúltban. A bíráló bizottság örökbefogadó szülők és – egykori és mai – örökbefogadott gyermekek, valamint a gyermekéről lemondó édesanyák élettörténeteit várta. Olyan valós eseteket, melyek irodalmi módon érzékeltetik az örökbefogadás lelki és társadalmi hatásait.

A téma nehézségéhez képest igen szép számmal érkeztek pályázatok. A neves zsűri tagjai közt szerepelt Schäffer Erzsébet, magyar Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista, Röhrig Géza Oscar-díjas színész és költő, valamint dr. Vassányi Miklós tanszékvezető egyetemi docens. Az összesen ötvenöt pályamunkából a zsűri a három díjazott mellett a négy különdíjas munkáját emelte ki.

– Bennünket úgy neveztek, hogy különleges különdíjasok – mondta, immár az eredményhirdetés után Szél Mónika. A szekszárdi televíziós szerkesztő Szél Elizával együtt kapta meg ezt a kimagasló elismerést. Mindketten pályáztak, ugyanazt a történetet írták meg, saját szemszögükből.

– Liza kéthónaposan került a családba, most tizenhárom éves – folytatta Mónika. – Testvérként éltünk, immár viszont az anyukája vagyok... Igen, ez valóban így van, bármennyire is különösen hangzik. Liza leírta, hogy miként élte meg az örökbefogadást, én pedig ezt a folyamatot a saját történetemmel, visszatekintésemmel, érzéseimmel egészítettem ki. A várakozás idejét, például azt, hogy mennyi minden múlik a papírokon. Számunkra ez az egész azért különleges, mert együtt nőttünk fel, Liza akár ha a kishúgom lett volna. Egyszerre okozott nagy és örömteli meglepetést, amikor jött az értesítés arról, hogy mindketten különdíjasok lettünk.

A gondok és a megoldás históriája Liza tollából

Aztán később Mama fejében megfordult az ötlet... Mivel ő is nagyon szeret engem és nem szeretné azt, hogy én bármi okból elkerüljek tőlük, ezért örökbe fogad. Mama bement a gyámhivatalba és kérvényezte az örökbefogadást. Ám a gyámhivatal azt mondta, hogy mivel nincs meg köztünk a megfelelő korkülönbség, ezért ez nem történhet meg. (Az örökbefogadó gyermek és szülő között legfeljebb 45 év lehet a korkülönbség. Ebben az esetben több volt – a szerző). A hír hallatán nagyon elszomorodtunk. Kicsivel később azután Móni felvetette azt, hogy ő megcsinálja a nevelőszülőségi tanfolyamot és ő örökbe fogad. És ez volt az életemben a sorsfordító pillanat. Móni pár hónap alatt megcsinálta a nevelőszülőségi tanfolyamot és kérvényezte az örökbefogadást. Köztünk már nem volt probléma a korkülönbség terén. Így idén május 24-én meglett az örökbefogadás. Az összes szükséges teendőt elintéztük és május 30-tól elkezdődött az új életem. És így lett a nővéremből édesanyám.

Az érkezés és a kezdetek Mónika tollából

Kiságy, kismaci, kis ez, kis az. Ahogy szokás várni egy ilyen babát. Illetve a várakozás ez estben ugye elmaradt, hiszen egyszer csak ott volt. Nem mondom, hogy a világ legszebb arcocskája volt az övé, kissé pufóka, de volt benne valami megmagyarázhatatlan szépség. Valami olyan ősi mosoly, amit ennyi idő alatt nem tudott volna megtanulni. Meg minek is, hiszen sorsa sanyarú volt. Az első éjjel meghatározó lehetett számára. Újdonsült kiságya – talán előtte nem is volt neki – biztonságot és békét hozhatott. Édesanyám leült mellé a heverőre. Ő kidugta apró kis ujjait és megfogta nevelőanyja egyik ujját. Többet át sem ért volna, oly aprócska volt. Megszorította. Úgy, ahogy eddig még soha senki... soha... úgy, ahogy csak az tud, akit eldobtak. Még akkor is, ha ezt kimondani fájdalmas. Okot kereshetünk, magyarázatot találhatunk, de azt senki nem érzi át, amit ők... De neki Angyalt küldött az ég és megmentette.