Segesvárnál halt meg a költő, vagy később, Barguzinban?

– Mit tudtunk harminc évvel ezelőtt Petőfi haláláról?

– Ezt a kérdést én is feltettem magamnak akkor – mondja dr. Szabó Géza szekszárdi régész, főmuzeológus –, amikor 1989 tavaszán szóba került, hogy az expedíció tagjaként Szibériába, a Bajkál-tóhoz közeli Barguzinba utazhatok. Van-e értelme bolygatni ezt az érzelmileg egy egész nemzetet érintő ügyet? Mi az, amit egy szakember bevállalhat, mi az, amit én, személy szerint reálisan megvalósíthatónak tartok? Összeszedtem az adatokat, amelyekből megállapítottam: semmi bizonyíték nincs arra, hogy Petőfi meghalt a segesvári csatatéren. Biztosan, hideg fejjel csak annyi jelenthető ki, hogy eltűnt. Ez egy másfél évszázada húzódó vita, aminek a végére máig nem sikerült pontot tenni.

– Kiindulni miből lehetett?

– Számomra fontos forrásokat jelentettek Mezősi Károly publikációi. Nyelvész, nyelvtörténész, múzeumigazgató és kiváló Petőfi-kutató volt a múlt század közepén. Kiskunfélegyházán dolgozott és tanított. Lejegyzett olyan visszaemlékezést, legendát is, mely szerint a költő megsebesült, de ellátták, ápolták, és magukkal vitték a kozákok. Még izgalmasabbá válik a történet, ha belelapozunk az orosz néprajzkutató professzor, Eliaszov könyvébe, mely bajkáli mondákat ad közre. Ez 1984-ben jelent meg. Az egyik elbeszélés arról a titokzatos emberről (Tajnüj cselovék) szól, aki egy távoli csatatéren megsebesült, tömegsírba akarták tenni, de észrevették, hogy még él, és fogolyként magukkal vitték a Bajkálhoz. Később, ugyanarra a vidékre elhurcolt I. világháborús hadifoglyok elbeszéléseiben is fel-feltűnt a titokzatos Alexander Sztyepanovics Petrovics. És mivel minden nyom ugyanarra a területre vezetett, nekiindultunk, körülnézni. Régészként, történészként, úgy gondoltam, hogy egy hiteles forráskritikát csinálni mindenképpen érdemes. Nem azt vállaltam, hogy megkeresem Petőfit, hanem azt, hogy a helyszínen tisztázom amit lehet, természetesen régészeti feltárásokat is végezve.

–Hogyan történt a helyszíni munka?

– Három helyen ástunk. Két feltárás a barguzini temetőben zajlott, egy pedig azon kívül, egy sportpályánál. A temetőben lévő egyik munkaterületen, a hetedik sírban találtuk meg az azóta sokat emlegetett Petrovics-csontokat. Ettől függetlenül, a szakma szabályai szerint, szisztematikusan végigkutattuk az eredeti tervben szereplő területet, feltártuk és dokumentáltuk mind a 28 sírt. Megfelelő föld- és csontminták vétele után tértünk haza.

– Mennyi ideig tartott mindez?

– Naplót vezettem, pontosan rögzítettem minden eseményt. 1989. május 27-én vettem részt a Megamorv-Petőfi Bizottság ülésén, Mátrafüreden, ahol az előkészületekről egyeztettünk. Először Moszkvába repültünk, s onnan tovább a Bajkálhoz, június 13-án. Az expedíció 22 tagjából ketten voltunk régészek, a vajai Varga Bélával. A visszaútra július 27-én került sor. Az utolsó bejegyzés a naplómban július 31-i keltezésű. Akkor tartottak sajtótájékoztatót Budapesten a bizottság vezetői, illetve az expedíció résztvevői.

–Mit tudunk most, harminc évvel később Petőfi haláláról?

– Ugyanazt, mint harminc éve. Erős ellenszélben dolgoztunk, kezdve attól, hogy a repülőgépről „majdnem” lemaradtak a felszerelést tartalmazó ládák, egészen addig, hogy az ügy elbagatellizálására, nevetségessé tételére mindenféle légből kapott feltételezések kaptak lábra, a csontok összehasonlításánál még barlangi medve is színre lépett. Meglátásom szerint mindkét oldalon – az Akadémia képviselői részéről és az expedíció egyes tagjai részéről is – súlyos szakmai hibák történtek. Egy átfogó, független vizsgálat néhány hónap alatt elvégezhető lett volna, akkor is, ha abban az időben a DNS-technika még nem állt a mai szinten. De most már azt is bizonyítani kéne, hogy az anyag az-e, ami Barguzinból származik, mert annyi kézen keresztülment, annyian belepiszkáltak. A minták hitelesítésével kellene kezdeni a dolgot. Annak idején az Akadémia elfogadott egy hétpontos vizsgálati tervet. Ebből, máig két pont a lezárt. Közben volt amerikai és kínai vizsgálat. A kínaiak azt állapították meg, hogy van genetikai kapcsolat az elhunyt és a ma élő, mintát adó leszármazottak között. Az amerikai vizsgálati jegyzőkönyvben pedig az olvasható: a felkarcsontból vett minta alapján valószínűsíthető, hogy nő volt az illető. Apró baki, hogy a hivatalos mintavétel a combcsontból történt, hiteles felkarcsont nem állt a vizsgálatot végzők rendelkezésére. Vannak tehát egymásnak ellentmondó eredmények, amelyeket nem fogad el a másik fél. Nem érzem, hogy egyetértés lenne legalább abban, hogy meg akarjuk tudni az igazságot. Vagyis azt, hogy Petőfi Sándor azonos volt-e a titokzatos barguzini idegennel, Alexander Sztyepanovics Petroviccsal, aki 1856 májusában hunyt el.

Messzire látni

Képzett, tapasztalt, nemzetközi hírű régész dr. Szabó Géza. Külföldön is tanult, neves professzoroktól, külföldi ásatásokon is részt vett. Most járt a Kaukázusban, Dél-Oszétiában, ahol a Koban kultúra állatábrázolásainak értelmezése volt a fő feladata. Számos növény- és állatábrázolást megfejtett már, sokfelé.

A Kárpát-medence népeinek keleti kapcsolatait régóta kutatja. Eredményeit szaklapokban publikálja és előadásokat is szokott tartani. Nemcsak a múltban, nemcsak a földfelszín alatt vizsgálódik, hanem a mában, a felszínen is, a néprajzi párhuzamokat elemezve. Így alakítható ki árnyalt kép az adott kultúráról, annak gyökereiről és továbbfejlődéséről. Barguzinban is ennek szellemében dolgozott, s tapasztalatait közreadta az 1990-ben megjelent, Ásatás Barguzinban című, A régész egy legenda nyomában alcímű kötetében.

Alapelve: a régészet olyan szakma, ahol a törpék is messzire láthatnak, ha óriások vállára állnak. Vagyis: sok tanulásra, sok információra támaszkodva kell és lehet messzire nézni, megalapozott álláspontot kialakítani.