könyv

2019.11.19. 14:00

Kodálynak is nagyon tetszett a szólótánc

Hol kél a Nap? Természetesen keleten, vághatjuk rá a kérdésre a választ és földrajzi szempontból ez nem is kétséges. Szabadi Mihály hasonló című, most megjelent könyvét elolvasva azonban azt is megtudhatjuk, hogy ez a mindent megújító természeti jelenség mai, atomizálódó világunkban miként veszít éltető fényéből.

Szeri Árpád

Fotó: Mártonfai Dénes

Szabadi Mihály hetvenéves kora óta, azaz tizenkét esztendeje rendre megörvendezteti olvasóit könyveivel. Írásait nemcsak ízes magyarság, hanem érzékletes stílus és elgondolkodtató tartalom jellemzi. A Hol kél a Nap? esetében – értő kalauzolásával – a korábbi, jól kitaposott ösvényen haladhatunk tovább. Azaz, plasztikus képet kapunk azon hagyományokról, eseményekről, természeti tájakról, tárgyakról, életekről és emberekről, melyek és akik annak idején vagy így, vagy úgy, de hatással voltak Szabadi Mihályra. Egy különleges példa: huszonegy évesen például abban a megtiszteltetésben volt része, hogy Kodály Zoltán hetvenedik születésnapján, nemzetiszín zászlóval a kezében, szólót táncolhatott a Pécsi Nemzeti Színházban. Tegyük hozzá, viharos sikerrel. Sőt, a mester a vastaps közepette egyszer csak megjelent a színpadon és így szólt Szabadi Mihályhoz: „Édes fiam! Olyan ügyesen táncoltál, hogy csak a harmadik ismétlésnél vettem észre, hogy a zászló másik fele piros.”

A történetek, ezt talán nem is kell különösebben hangsúlyozni, átitatódnak a néprajzos-koreográfus-népművelő-tanár bölcsességével. A múlt és a jelen összevetésekor időnként találkozhatunk a szerző nem is annyira szolid rezignáltságával. Ugyanis számos mai jelenség esetben nem rejti véka alá elkedvetlenítő véleményét. Íme, egy részlet a címadó elbeszélésből, az idézet ugyan a helyi kultúra, művelődés területére fókuszál, de a sorokat olvasva nem lehet kétségünk a baj szélesebb és mélyebb kiterjedéséről sem: „A múlt század hatvanas éveiben még száznál is több gyerekkel működött az iskola. Közvetlenül a kényszerű kollektivizálás után, a Kádár-rendszer legnehezebb éveiben volt színjátszó csoport, több szólamban éneklő kórus működött, iskolai kórus is volt, harminc fiatal táncolt a népi együttesben (a hetvenes évek közepén ötvennél is többen táncoltak a filmfelvételeken), volt sportélet, és aktívan működött az ifjúsági szervezet. Rendszeresen játszott a Déryné Színház és állandó mozi volt a faluban. (...) Mindennapos élet volt a művelődési házban.

És mi van ma? Harminc egynéhány gyerek az iskolában. A felső tagozatosokat és a középiskolásokat elviszi az autóbusz. A citerazenekart, a bábcsoportot, a hagyományőrző együttest egyéni ambíciók tartják össze. A művelődési ház, ami csak ház, nem intézmény, nem vonzza a fiatalokat. Szabadidejükben az utcán bandáznak. Ismeretterjesztés nincs. Az évi egy-két nagyrendezvény perspektívátlan, nem tudni, mi célból folyik rá a pénz.”

Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a fenti összefüggések napjainkat érintő kitételei nem egy, eredményei alapján tiszteletre méltó települést minősítenek; hanem egy olyan jelenséget, mely társadalmi folyamatokból származik. S joggal tehetjük fel ezek után ismételten a kérdést: vajon azokra a jobb híján bandázó fiatalokra süt-e a nap, érzik-e, egyáltalán érezhetik-e annak „testet-lelket tápláló” melegét?

„Ma is állja az idők próbáját”

„1968-ban készült el első koreográfiám, a Tolnai szvit. Ma sem értem, hogyan történhetett, hogy Olsvai Imre, a tudós népzenekutató odaállt egy nevenincs néptáncoktató mellé zeneszerzőnek. Az eredmény olyan mű lett, mely még ma is állja az idők próbáját. A dalokat Imre javaslatára együtt válogattuk, és a szerkezet kialakításában is az ő tanácsait követtem. Később is sokat segített bennünket, még akkor is, amikor egy esztendeig Kairóban szolgált. Sok mindent tudok a népzenéről, de valójában még mindig csak tanulom. Mint koreográfus, három évtizeden át voltam a mozgalom élvonalában. Műveim kísérőzenéje mindig elismerést nyert. (...) Az azonban elszomorít, hogy a falusi ember ajkáról leszáradt a nóta. A gyerekek nem látnak, nem hallanak példát és Kodály országában nincsen zenei anyanyelv.”(Részlet a könyvből.)

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában