A pannon szarvas agancsa edénytöredék mellett rejtőzött

Gímszarvas agykoponyával egyben lévő agancspárjára bukkant közel hét évvel ezelőtt Szekszárdon, az Alsóvárosi temető bővítését megelőző régészeti feltáráson a dr. Szabó Géza vezette csapat. A koponyának a nyakszirtcsont-homlokcsont vonalától hiányoznak az alsó csontjai. Körben jól láthatók a varratfelületek, ami arra mutat, hogy az alsó részt nem levágták vagy letörték, hanem az anatómiai sajátosságokat kihasználva egyszerűen leszedték a feleslegesnek ítélt részeket. A lelet egy nem túl erős, öt-hat éves, nagy, széles terpesztésű, majdnem lombár agancsú, jellegzetesen keleti típusú bikához tartozott. Ez a típus a Kárpát-medencében jelenleg is a Dél-Dunántúlon fordul elő. A szárakon jégág és közép­ág nem volt, csak a végén a négyes korona. Az átlagosnál kisebb körméretek alapján a jószág egy nem jó eltartóképességű vagy nyíltabb területen élhetett. A csontok állapota, a felszín kopottsága arra utal, hogy a trófea nem friss vadászzsákmány, a gödörbe kerülése előtt már hosszú ideig használatban, a felszínen volt.

– Viszonylag gyakori, hogy szarvasok csontjai kerülnek elő az őskori feltárásokon – mondta a régész főmuzeológus, a Wosinsky Mór Megyei Múzeum munkatársa. – Hiszen ez a nagyvad szinte minden korszakban a vadászott állatok közül az egyik legfontosabb, legsokoldalúbban felhasználható táplálék és nyersanyagforrás volt. Húsát ételként fogyasztották, csontjait, agancsát szerszámok alapanyagaként, bőrét ruhaként, szíjként használták. Azonban van a leleteknek egy jól megfogható köre, ahol a szarvasagancsok következetesen égett környezetben, szövőszék nehezékekkel, orsógombokkal kerülnek elő, ami azt mutatja, hogy ezekben az esetekben jóval többről van szó.

A leletet a 212. számú gödörben az erősen paticsos réteg rejtette magába. Ám az agancs, szokatlan módon, nem a gödör alján, hanem fölötte, mintegy harminc centiméterre feküdt az égett betöltésben. Alatta egy közel tíz centiméteres hamus, erősen égett réteg volt. Ez fedte a gödör alján lévő húsz centiméter vastag, kemény, barna betöltést, amelyben a homlokcsont előtt összeroppant edények töredékeit, csonkagúla-alakú szövőszéknehezéket, a gödör déli falánál pedig két orsógombot lehetett felfedezni.

– A kerámiatöredékek a formai párhuzamok alapján jól keltezhetők a Krisztus előtti hetedik-hatodik századra, Pannónia kelták előtti, iráni eredetű őslakóinak időszakára – folytatta dr. Szabó Géza. – Az áldozati gödörbe helyezett agancsok az erős hőterhelés miatt elgyengültek és letörtek. Az agykoponya körüli átégett rétegben fűfélékhez tartozó egyszikű növények nagyon élesen kirajzolódó levelének és szárának hamus maradványai voltak, ami arra utal, hogy az égetés és elfedés valamikor a nyári–őszi vegetációs időszakban történt, ami a leletegyüttest a betakarítás időszakához kapcsolódó rituálékhoz köti. Az újabb megfigyelések különösen szerencsés és komplex módon világítanak rá arra az ellentmondásra, hogy a szarvasbika trófeája körül nem a férfiak vadászattal kapcsolatba hozható tárgyai kerültek elő, hanem kifejezetten a nőkhöz, a női tevékenységhez tartózó eszközöket, a már említett szövőszéknehezéket, orsógombokat találtunk ott.

A női jegyek, a termékenység és az agancs a szarvashoz kapcsolódó szakrális képzetek ősiségére mutatnak. Valószínűleg a 15.000-17.000 éves Lascaux-i barlangrajzoknál is korábbi időszakra. Ekkor még a rénszarvas volt a meghatározó, esetükben a nőstények is rendelkeztek aganccsal. A régészeti és környezeti adatok együttesen pedig arra mutatnak, hogy az utolsó eljegesedés utáni felmelegedés során a rének északabbra szorultak. A vezető szerepet a mind szélesebb körben elterjedő és gyorsan szaporodó gímszarvas vette át, a női termékenységhez tartozó képzetek egy része is erre a fajra szállt át. Így válik érthetővé például az is, amikor a magyar eredetmondában a Meotisz mocsaraiban az ünőt űző Hunor és Magor egy olyan csodaszarvast követ, amely csak a hím állatokra jellemző agancskoronát visel. Van, aki a jelenetben ősi magyar hagyományt lát. Mások a nyugati forrásból való átvétel mellett érvelnek, a csodaszarvast pedig a csillagos ég jelképének gondolják. A néphagyományban széles körben azt tartják, hogy a csodaszarvas homlokán a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz ragyog, szügyén a hold, két szarva között pedig a nap van. Az mindenesetre tény, hogy az utóbbi évek régészeti leletei egészen új megvilágításba helyezik a kaukázusi és a sztyeppei népek körében évezredeken át általánosan kedvelt szarvasokkal kapcsolatos szertartásokat, ábrázolásokat.

Kézai Simon krónikája a tizenharmadik századból

„Történt pedig egy alkalommal, hogy (Hunor és Mogor) vadászni mentek. A pusztában egy gímszarvas bukkant fel előttük s a mint menekült előlük, a maeotisi ingoványokba űzték. Ott azután végképen eltűnt előlük, úgy, hogy hosszasabb keresés után sem birtak semmiképen sem reáakadni. Végre is, mikor az ingoványt keresztül-kasul barangolták, úgy találták, hogy alkalmas nyájak táplálására. Visszatértek tehát atyjukhoz és a mint beleegyezését megnyerték, minden jószágukkal egyetemben a maeotisi ingoványok közé vándoroltak, (...) A mint azonban egyszer a hatodik esztendőben kikalandoztak, egész véletlenül Belar fiainak gyermekeire és feleségeire akadtak, a mint épen férjeik nélkül sátoroztak a pusztában és sebes vágtatva mindenestül a Maeotis ingoványai közé ragadták őket.” (Császár Mihály fordítása, 1901)