Konferenciával tisztelgett a megyei könyvtár a néprajztudós előtt

Andrásfalvy Bertalan erős szálakkal kötődik Tolna megyéhez. Bár Sopronban született 1931. november 17-én, 1955 és 1960 között Szekszárdon, az akkor Béri Balogh Ádám nevét viselő múzeumban dolgozott muzeológusként. Egyebek mellett a Sárközzel, a Duna mente népének árvízi gazdálkodásával is behatóan foglalkozott. Eredményei, következtetései máig időtállóak és időszerűek.

A kilencvenéves néprajztudós tiszteletére a hét elején a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár az Europe Direct Tolna megyei irodája támogatásával konferenciát tartott. A tájban szelíden élő ember címet viselő rendezvényt Liebhauser János, a könyvtár igazgatója nyitotta meg. A szimpózium maradéktalanul illeszkedett az intézmény zöld­elkötelezettségét felmutató filozófiájába és gyakorlatába. Külön érdekességet jelentett, hogy első alkalommal valósult meg élő, egyenes közvetítés a könyvtárból. Így az érdeklődők a legnagyobb megosztón valós időpontban kísérhették figyelemmel az előadásokat. A referátumokat dr. Varga Anna, Pámerné Bali Éva, dr. habil. Zádori Iván, dr. Oroszi Viktor György, Orbán Zoltán és dr. Hetesi Zsolt tartotta.

Pámerné Bali Éva abban a szerencsés helyzetben van, hogy már kisgyermekként – és felnőve is számos alkalommal – találkozhatott Andrásfalvy Bertalannal, akitől egyaránt kapott emberi és szakmai útravalót. A Tolnán élő történész Sárköz – Az elveszett Paradicsom címmel mutatta be a szóban forgó táj­egységet, nemcsak elhivatott szakmaisággal, hanem szabatos, irodalmi ihletettségű stílussal is. Az előadás színesítése végett lepergett egy film is, melyben Andrásfalvy Bertalan mesélt a Sárközről. Az alkotást a Dunatáj Televízió készítette külön erre az alkalomra, megidézve az eseményen a tudóst, aki a járvány­ügyi helyzet miatt sajnos nem lehetett jelen a rendezvényen.

A Sárköz, mint néprajzi kistáj, a magyar néprajz tudományban Őcsény, Decs, Sárpilis, Várdomb és Báta által körülölelt tájegységet jelenti. Ezeknek a falvaknak a lakosságát református vallásuk különítette el a környező népektől. A Sárközben egy sajátos magyar, természettel való együttműködő gazdálkodás folyt. Ahogy nőtt a víz, kivezették az ártérbe úgy, hogy kis csatornákkal, fokokkal megkönnyítették az övzátonyokon való átjutást. Utána ugyanezek a csatornák biztosították a víz visszavonulását az ártérről, így nem maradt kint posvány, nem pusztultak el a kijutott halak, hanem visszajutottak. A megtisztult, egykor vízzel borított területeken bőségesebb volt a szénatermés. Ennek köszönhető a Sárköz és az egész Dunamelléknek a gazdagsága.

Nem véletlen, hogy itt egészen korán iskolák sora létesült. Az itteni falvakra utaló családneveket megtaláljuk az észak-itáliai egyetemek beírt hallgatóinak a névsorában. Ez az anyagi gazdagság, ami a népművészetben, a hímzésekben, szövésekben is megtalálható, az a szellemiben azt jelentette, hogy nemcsak csodálatos népköltészetet őrzött meg a sárközi nép, hanem a történelem során fontos szellemi műhelyek voltak itt. Nem véletlen, hogy a magyar reformáció első nagy hulláma innen indult el.

A Kárpát-medence magyar népviseletei közül kettő emelkedik ki gazdagságát, színösszeállítását, alapanyagát tekintve: a kalotaszegi és a sárközi.

A magyar népviseletek közül a sárközi a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit Saint Etienne-ből hozatták.

Ebbe az ősidők óta harmonikusan működő rendszerbe avatkozott bele egy kisebbség a többség kizárásával, az ökológiai viszonyok megváltoztatásával, természeti és társadalmi válságok egymással összefüggő, végzetes eseménysorozatát indítva el. A termőföld mérhetetlen katasztrófái is erre vezethetők vissza. Az ártér használatából kizárt népesség elfogyott.

Ma, végigjárva Őcsényt, Decset, Sárpilist, Alsónyéket, Bátát, Sárköz-szerte alig találni népi kézművest. Ötven éve még majd minden házban szőttek. Ma, az egyetlen sárközi szövőasszony a Balaton mellett él és ott szövi a sárközi szőttest. Decsen Babamúzeumot, Gyöngygalériát, a bátai tájházban tojásfestő műhelyt találunk még. Az elmúlt alig negyedszázadban több ezer ember elvándorolt a Sárközből. Ma már több a bevándorolt, mint a régi tősgyökeres református.

– A föld nem pusztán profitot termelő tőke, hanem az életünket jelentő alap – szolgált tanulsággal előadása végén a történész. – A családi gazdaságok megőrizhetnék az ország életgazdagságát és a magyar nemzet életét is.

A halászat nem mesterség, hanem életforma volt

Ez az óriási árterület, ami kísérte régen folyóinkat, elsősorban a visszavonuló víz után az állattartásnak volt a legalkalmasabb. A halászat nem külön foglalkozás, mesterség volt, mint az asztalos, vagy kovács. Életforma volt, akik itt éltek, azok állattartók, halászok, földművesek, gyümölcstermelők voltak egyszerre. Kevés olyan sokoldalúan képzett, és a természet világát annyira belülről ismerő ember létezett akkoriban, mint az, aki itt élt az ártérben. A természettudósokéval vetekszik az a tudás, amit ők tudtak a vizekről, a fákról, az állatok viselkedéséről, a halak fogásáról, természetéről. A Sárvíz és a Duna mocsarainak és erdeinek köszönheti a nép, és nemcsak azt, hogy megmenekült a török idők pusztításától, hanem azt is, hogy e nyerstáj kihasználását biztosító életforma szabadabb és nehezebben ellenőrizhető volt, mint a csak mezőgazdasági munkával szolgáló jobbágyok mindennapi élete.

Borítókép: Andrásfalvy Bertalan néprajztudós november 17-én lett kilencvenéves