A nyolcvanas évektől taníthatott szabadon

– Évtizedek óta kutatja és publikálja Dombóvár történetét. Most éppen mivel foglalkozik? 

– A kertváros hatvanéves szülinapjára készülünk, ami jövőre lesz – mondja Takács Istvánné nyugdíjas pedagógus, helytörténet-kutató. – Az első családi házak 1963-ban épültek abban a városrészben, ahol ma több száz épület található. Még nem volt város Dombóvár, amikor már volt kertvárosa. A városi címet 1970-ben kaptuk meg. 

– Mit jelentett ez akkoriban egy település életében? 

– Akkora impulzust adott, mint a vasút megépítése 1872-ben, 150 éve. Iparosodási program indult, lakosságnövekedés következett be, és területileg is jócskán megnőttünk. 

– Ez a kutatói hajlam minek vagy kinek köszönhető? Mert nem minden tanár bújja a levéltári iratokat… 

– Történelem szakos vagyok, de a kezdetekig visszatekintve, mesélőkedvű édesanyám és imádott nagymamám terelgetett erre az útra, azt hiszem. Ültem mellettük a kis sámlin és hallgattam őket. Vagy ha elmentünk a temetőbe, elbeszélték, hogy melyik sírban ki nyugszik, s én megjegyeztem ezeket a történeteket. A továbbtanulás iránya nem volt kétséges, de kezdő tanárként még nem értem rá a kutatással foglalkozni, mert küzdeni kellett a tananyaggal. Mit szabad hozzátenni a tankönyvi tartalomhoz és mit nem? Padlássöprés, kuláklista szóba se jöhetett. A nyolcvanas években a kimondhatóság határa szélesedett, s már nem kellett raportra mennem egy-egy kijelentésem miatt. Megismertethettem a gyerekekkel, aztán, helytörténeti előadásokat tartva a felnőttekkel is a valós múltat. 

– A kertvárosról is lesz előadás? 

– Persze. A Városszépítő és Városvédő Egyesület egy emléktáblát fog elhelyezni, én pedig beszámolok majd a levéltári kutatások eredményéről. Fontos, hogy felhívjuk a figyelmet közvetlen környezetünk értékeire is, például az 1989-ben épült kertvárosi templomra, vagy a Szent László parkra. 

– Ön az elnöke ennek az egyesületnek? 

– Alapító tagja vagyok, 1984 óta. Dr. Szőke Sándor tanárkollégám volt az alapító elnök, sok tenni akaró ember csatlakozott hozzánk. A tanácsi időkben nem engedték a városvédő szó használatát a nevünkben, mondván, hogy nem kell senkitől megvédeni ezt a várost. A természeti és épített környezet megóvása, az örökségvédelem még ismeretlen fogalomnak számított. 

– Azóta mi minden történt? 

– A rendszerváltás után, 1990-ben mégis városvédőkké lettünk, a névhasználatban is. Szobrok, emléktáblák elhelyezését szorgalmaztuk, felújíttattuk a kálváriát, régi fejfákból sírkertet hoztunk létre az öregtemetőben, mellé 1996-ban kápolnát építtettünk Őri Nándorral, alapítottunk egy igen jelentős helytörténeti gyűjteményt, kiadványaink jelentek meg, ismeretterjesztő előadásokat tartottunk. Nekem 2015 óta megy a Beszélő házak című sorozatom a művelődési házban. Eddig 11-et mutattam be a megbecsülendő, titkokat rejtő, családokhoz kötődő épületekből, de van még bőven tervem e téren. A legutóbbi eseményünk a Varga Gábor által készített, Dombó Pál-szobor avatása volt, márciusban. 

Családanya és Dombóvár díszpolgára

Takács Istvánné 1946-ban született Dombóváron. Történelem–orosz szakos diplomát a szegedi egyetemen szerzett 1969-ben. Dolgozni a dombóvári Gőgös Ignác (a mai Illyés Gyula) Gimnáziumban kezdett, és onnan is ment nyugdíjba, 2003-ban. Még három évet nyugdíjasként is tanított. Három gyermeke és hat unokája van. Publikációi: A dombóvári egyházi öregtemető története (1997), Arcok Dombóvárról (2000), A dombóvári zsidóság története (2007), Fürdőélet Dombóváron (2010), Az Esterházy-uradalom egyik pusztája (2013), Dombóváriak az I. világháborúban (2015). Előkészületben: Dombóváriak a II. világháborúban. Nagy szerepe volt a helytörténeti gyűjtemény létrehozásában. Munkásságáért 2007-ben megkapta a Dombóvár díszpolgára címet.