A játékkultúra kutatója nem szeretné veszni hagyni a pillét

Élt, tanult és dolgozott Budapesten, Debrecenben, Nyíregyházán, Leninvárosban (Tiszaújváros), Egerben és Kecskeméten, mielőtt Dombóvárra került, a Helytörténeti Múzeum élére. Leginkább a kézműves mesterségek, a játék- és viseletkultúra iránt érdeklődik. Jelenleg a pille nevű menyecske-fejdíszről ír tanulmányt.

‒ Hogyan csöppent a múzeumok világába?

‒ Ez egy hosszabb folyamat volt - mondja dr. Kriston-Vízi József. ‒ Először a népművelésbe, művelődésszervezésbe kóstoltam bele a Láng Gépgyárban, még az egyetem előtt. S aztán néprajz-népművelés szakon diplomáztam Debrecenben. Múzeumba azt követően kerültem, 1978-ban, Leninvárosba, a mai Tiszaújvárosba.

‒ Most Dombóváron beszélgetünk, tudom, hogy jó ideig Kecskeméten is dolgozott. Hány helyszíne volt az eddigi életének?

‒ Sok. Tiszaújvárosból másfél év elteltével áthívott Egerbe Bodó Sándor, a Dobó István Vármúzeum igazgatója - aki később, hosszú ideig a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója volt -, onnan vitt Kecskemétre az utam. Aztán visszakerültem Budapestre, majd Nyíregyházára, s utána jöttem Dombóvárra. Itt 2007-től 2013-ig vezettem a Helytörténeti Múzeumot, de visszahívtak Kecskemétre, s onnan vonultam nyugdíjba 2019-ben. Aztán visszaköltöztünk Dombóvárra, mert a feleségem ide kötődik.

‒ Ha valakit sok minden érdekel, hogyan képes rábírni magát, hogy egy adott kutatási területtel foglalkozzon?

‒ Minden mindennel összefügg, a kutatási területek szerteágazóak; persze valami fő csapásirányt ki kell választani. Minden iránt nyitott vagyok, de a kézművesség, a viselet- és játékkultúra érdekel legjobban. A folyamat. A múltban való gyökerektől a jelenbe való megérkezésig. Leninváros egy ipari vidék volt, izgalmas táji-népi-földrajzi környezetben. A hagyomány és a vadiúj dolgok együttélése ott kezdett foglalkoztatni. Egert tekintem a szakmai érés helyszínének. Sokféle feladat hárult rám, néprajzi munka a térségben, többek között a Palócföldön, ahol a játék- és szórakozáskultúrát is tanulmányoztam.

Akkoriban találkoztam a népművészeti mozgalommal, a kézművességgel, ami minden további szolgálati helyemen az érdeklődésem középpontjába került. Közben megalakult az Országos Népművészeti Egyesület, több szakmai fórumon összefutottam az elnökkel, Bánszky Pállal, aki felvetette, hogy az egyes tevékenységeknek önálló munkacsoportokat kellene létrehozni. A játékkultúrával kapcsolatos kutatásaimról hallott, s kérte, hogy e téren kapcsolódjak be a munkába. A nyolcvanas évek elején nyílt meg Kecskeméten a Szórakaténusz Játékház (ma: Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely), felajánlotta az intézmény vezetését. Így kerültem oda 1984-ben.

‒ Miért pont ez a téma izgatta? Nem kapott elég játékot gyerekkorában?

‒ A gyerekkorom nem volt rossz, de a terézvárosi grundon felnőni az ötvenes években persze más volt, mint manapság. Az indíttatás az egyik debreceni professzoromnak, Gunda Bélának köszönhető, aki azt mondta: „Maga olyan izgő-mozgó-szervező alkat, biztosan érdekli a társas együttlét, a gyerekjáték, a felnőttek társasági élete! Foglalkozhatna ezzel!”.

‒ Ezek szerint nagyon testhezálló volt a kecskeméti játékmúzeumi munkakör. Hogyhogy nem maradt ott nyugdíjig?

‒ Onnan mentem nyugdíjba, csak volt közben egy-két kanyar. Második házasságomban élek, az első a kecskeméti évek „áldozata” lett. Felmentem Pestre, először a Néprajzi Múzeumban, aztán iskolai könyvtárosként dolgoztam, és iskolatörténeti gyűjteményt gondoztam. Ezt sem tekintem visszalépésnek, mert a múzeumpedagógiai lehetőségeket, mozgástereket ott térképeztem fel, a gyakorlatban. Utána 2004-2007-ig dolgoztam Nyíregyházán a megyei múzeumban, mielőtt Dombóvárra kerültem. Aztán volt még egy kecskeméti kunkor.

‒ Mi várta Dombóváron?

‒ A helytörténeti gyűjteményt a Városszépítő Egyesület hozta létre Szőke Sándor tanár úr vezetésével. Ebből kellett múzeumot csinálni. Izgalmas feladatnak ígérkezett, ismerve a nagy múzeumi szervezeteket; hogyan működtethető a dolog kicsiben. Rendelkezésre állt egy alap, a városi és városkörnyéki néprajzi-történeti anyag, mintegy 600-800 tárgy, ami további gyűjtésre, fejlesztésre, rendszerezésre várt az egykori főszolgabírói lakásban. Nagy segítségemre voltak az egyesület fiatal és idősebb tagjai egyaránt. Foglalkoztam még külön a Horvay-féle Kossuth-szoborcsoporttal, és a Kapos-Koppány menti népviselettel.

‒ Ez a népviselet nem annyira ismert, mint például a sárközi…

‒ Pont ezen szeretnék változtatni kutatással és dokumentálással. Szakmai körökben ismert az ozorai Poór Ferenc néprajzi hagyatéka, mely egyebek között bemutatja a helyi viselet ékességét, a pille nevű menyecske-fejdíszt. Büszkék lehetnek rá a környéken élők, hogy ez az országban sehol máshol nincs, csak itt, a Kapos és a Koppány mentén.

A viselet más darabjain előforduló szabadrajzú fehérhímzés se túl gyakori, de a pille hatalmas propagandát érdemel! S már vannak, akik érzik ennek a jelentőségét, például Pincehelyen évek óta rendeznek Pillefesztivált. Az én tervem egy történeti-néprajzi tanulmány elkészítése, amit beleillesztenék egy dekoratív képes albumba. Ez elvileg a jövő év tavaszára el is készülhet.

Kincses-ház

Dr. Kriston-Vízi József 1953-ban született Budapesten. A Láng Gépgyárban kóstolt bele a művelődésszervezésbe. Debrecenben szerzett diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen néprajz-népművelés szakon 1978-ban. Később, 1984-ben ugyanott doktorált. Dolgozni Leninvárosban (Tiszaújvárosban) kezdett, az akkoriban létesített helytörténeti múzeumban. Onnan az egri Dobó István Vármúzeumba, aztán a kecskeméti Szórakaténusz Játékházba került.

Visszatért Budapestre 2000-ben, rövid ideig Nyíregyházán is dolgozott, majd a dombóvári Helytörténeti Múzeum vezetőjévé nevezték ki, 2007-ben. Aztán 2014-ben még visszatért Kecskemétre, s onnan ment nyugdíjba 2019-ben. Második házasságában él Dombóváron. Első házasságából egy gyermeke született. Aktív értékmentő. Könyvet ír a helyi népviselet egyedi darabjáról, a pille nevű menyecske-fejdíszről, és szorgalmazza a Kincses-ház, a Kapos-Koppány menti értékek házának – egyfajta közösségi és tudásközpontnak ‒ a létrehozatalát.