A leendő világsztár szópárbajt vívott a matematika tanárával

Isten tényleg jó kedvében teremtette Rost Andreát. Ezekkel az elismerő szavakkal fordult a Kossuth-, Prima Primissima és Liszt Ferenc-díjas operaénekes felé dr. Tóth Csaba Attila, a Léleképítő házigazdája és műsorvezetője, aki záráskor hasonló szavakkal köszönt el vendégétől. A sorozat legutóbbi meghívottja a Bánk bán című filmben, mint Melinda szerepének alakítója fogadta ugyanezt a hódolatot: a műsorvezető azt érzékeltette gesztusával, hogy a művész a maga valójában is rászolgál erre a nagyra becsülésre.

A Szekszárdi Garay János Gimnázium dísztermének közönsége hétfőn találkozhatott Rost Andreával, aki Kerek világ címmel tartott előadást, osztotta meg gondolatait. Kezdésként visszatekintett gyermekkorára, a Jászságból Budapestre érkező, erős akarattal bíró édesanyjára, illetve fővárosi, bohém édesapjára, aki az ’56-os események idején ott volt az utcán, és erről sokat is mesélt gyermekének.

– Először is az életet kaptam meg a szüleimtől, a Jóistentől – mondta Rost Andrea. – És kaptam egy tehetséget, hogy azzal elinduljak az életbe. Ehhez azért hozzátette, hogy a Kőbányáról való indulással és olyan háttérrel, amibe született – egyszerű körülmények közé –, nem volt nyilvánvaló, hogy operaénekes legyen. Kisgyermekként először is a hatvanas évek közepének-végének hazai könnyűzenei szerzeményeit tanulta meg, mármint a számára tetsző dalokat. Elsősorban Kovács Kati, Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta slágereit kereste, hallgatta a Pacsirta rádión és az Orion tévében.

– Ahol laktunk, volt egy nagy kert, és ott összetereltem a gyerekeket, leültettem őket mindenféle sámlira, hokedlire – idézte fel előadóművészi pályafutásának zsengéjét. – Énekeltem nekik, elénekeltem a repertoáromat. De ennél több nekem akkor nem jutott. Azaz, ekkor ugyan jó hallású, jó hangú gyermekként kezelték, de arról nem volt szó, hogy emiatt esetleg zenei szakiskolába kerüljön. Az általános iskolát Szolnokon kezdte, nagyszülei és kiváltképp nagymamája szerető gondoskodásával, majd Csepelen folytatta. Ötödikes korában ének-zene tanára beválogatta az iskola énekkarába. A pedagógus felfigyelt a kisdiákra, tiszta hangjára és rábízta a szólókat.

– Ez a tanár egyszer nekem azt mondta – ekkor már tizennégy éves voltam –, hogy a II. Rákóczi Ferenc Zeneiskolában a klasszikus éneket tanító Bikfalvy Júlia meghallgat. Fogtam magam, elmentem és elénekeltem az A csitári hegyek alatt című dalt. A mai napig emlékszem, felállt, megfogta a kezemet és azt mondta: na, most felmegyünk az igazgatóhoz! Mint azt már most sejteni lehet, a vezetővel való találkozás kedvezően zárult, a kincsre találó zenetanár az általában szokásos tizennyolc éves felvételi korhatárt ez alkalommal tizennégy évre szállíthatta le.

– Ekkor elindult velem a történet – érzékeltette életének meghatározó mozzanatát Rost Andrea.

Mindezt tetézte az év végén jutalomként átvett Maria Callas lemez, Puccini áriákkal. Vele kelt, vele aludt, rengeteget tanult, így távolról is, példaképétől. De azért azt már akkor eldöntötte, hogy a legnagyobb tisztelete mellett sem kíván mást másolva második Maria Callas lenni. – Én első Rost Andrea akartam lenni – jegyezte meg a közönség egyetértő, szelíd derültsége mellett. A következő percekben azonban térd csapkodó nevetést váltott ki a hallgatóságból. Ismertette ugyanis viselt dolgait az igen erős gimnáziumban tanult matematikával, illetve annak tanárával. 

Pedagógusát, egyúttal osztályfőnökét a maga szigorúságával együtt valójában tisztelte, szerette. Csak éppen az volt a baj, hogy ez az egyébként nagy tudású, tájékozott, kiváló tanár éppen a Rost Andrea által finoman fogalmazva nem kedvelt matematikát tanította. Egyébként is, a leendő világhíresség ekkor már ideje és figyelme jelentős részét az egyre szélesebb távlatokkal kecsegtető zenélésre, éneklésre fordította. 

Ezzel együtt év végére, javítandó katonás – egy-kettő – jegyein, oda-vissza megtanulta az éves matematika anyagot. Feleléskor minden példát fényesen megoldott, az összes kérdésre hibátlanul válaszolt. A pedagógus először elámult, majd keresetlen szavakkal minősítette tanítványát, aki ha akarná, lám, képes lenne matematikából is jó szintű lenni. Majd mérgében kicsúszott a száján: – Azért van olyan szép hangod, mert üres a fejed! Rost Andrea nem maradt adós a tréfás válasszal: – Tanárnő, nekem matematikából csak a négy alapműveletre lesz szükségem az életben, ahhoz, hogy megszámoljam a gázsimat!

A Léleképítő sorozat október 3-án, hétfőn 18 órai kezdettel folytatódik, ekkor dr. Csath Magdolna közgazdász lesz a vendég. Előadásának címe: Merre tovább Magyarország Európa közepén?

Rost Andrea másfél órás előadásában kitért arra is, hogy több évtizedes, nemzetközi karrier után már nem kíván külföldi felkéréseknek eleget tenni, inkább itthon énekel. A tanítás fontos eleme lett életének. Ráébredt arra, hogy hatékonyan képes átadni a lelkesedést. A tudás átadásával kapcsolatban Pavarottit idézte. A másfél évtizede elhunyt olasz kiválóság a magas cé hangot kitartó, magát már a Metropolitain operában érző ifjú tanítványának csak ennyit mondott: mostantól ezt kell még gyakorolni, harminc éven át…

Rost Andrea szeret anya lenni, ez a legnehezebb feladat. Számára kiváltképpen azért, mert annak idején előfordult, hogy hat hónapos fia mellől hivatása két hónapra elszólította. Ekkor Hollandiában több helyszínen énekelte a Falstaff című Verdi operában Annuska szerepét. Öt évvel később kisfia így oldozta fel: anya, ne mondd le az előadásodat, mert mi téged így szeretünk, hogy te énekelsz.

„A hátterével nem volt nyilvánvaló, hogy operaénekes legyen”