Már a középkorban megindult a Sárköz pusztásodása

Ünnepi folklórgála köszöntötte Pécsett a Nemzeti Színházban a kilencven éves Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót. A nemzetközi hírnévnek örvendő, rendszerváltó miniszterként és egyetemi tanárként egyaránt ismert professzor, a Duna Televízió Dunatáj Stúdiójának egyik alapítója erős szállal kötődik Tolna megyéhez. Erről is beszélt a vele készített interjúban.

– Szekszárd, az akkori Béri Balogh Ádám Múzeum volt az első munkahelyem, miután lezárult gyakorló évem Budapesten, a Néprajzi Múzeumban – idézte fel ifjú korának meghatározó állomását. – Ezerkilencszázötvenöttől öt évet töltöttem Tolna megye székhelyén, de megismerkedtem a város szűkebb és tágabb környezetével is.

Mint néprajz ­szakos muzeológus, jártam Szekszárd környékét, először biciklivel, később segédmotorral felszerelt kerékpárral, az úgynevezett Dongóval. Idős embereket kerestem fel, mert ezzel a módszerrel készítettem tudományos anyagomat, nem pedig könyvekben megjelent leírások összeollózásával. Gyakori vendég voltam a decsi, sárközi szőlőhegyekben, Bogyiszlón, Sióagárdon, a megyében otthonra lelt bukovinai székelyek között.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy Tolna megyében néprajzi szempontból egy valóságos kincsesbányára talált?

– Hogyne, az volt számomra. Ebből a kincsesbányából termeltem ki, amit lehetett, a kor eszközeivel. Filmeztem ekkoriban, azaz az ötvenes évek végén a néptáncot, olyan gépezettel, melynek felvevő része a mozgást, magnetofon része pedig a hangot rögzítette. Estefelé pedig nem is lehetett filmfelvételt készíteni. A magnetofon szerencsére ebben a napszakban is használható volt, szorgosan gyűjtöttem a meséket. Ezekből éppen most fog megjelenni a második kötetem. A könyvben olyan mesék szerepelnek, melyeket annak idején részben Tolna megyében gyűjtöttem.

– Professzor úr munkásságának egyik meghatározó eleme és helyszíne a Sárköz, a fok, avagy ártéri gazdálkodás.

– Ezzel a tájegységgel én ugyancsak nem a könyvekből, hanem az itt élő emberek által ismerkedtem meg. Ez is ösztönzött arra, hogy a levéltárakban is utánanézzek a hajdanvolt sárközi gazdálkodásnak. A természettel együttműködő, sokoldalú, hatékony ártéri gazdálkodás képe tárult elém. A Sárköz gazdag volt! Errefelé nem elsősorban gabonát termeltek, hanem gyümölcsöt, zöldséget. A helybeliek állatokat tartottak és bőviben voltak a halnak.  

– Ez már egy szó szerint elsüllyedt világ. Mi okozta a vesztét?

– Találtam adatokat arra, hogy a földesurak már a középkorban megkezdték kisajátítani és az árutermelésbe bevonni az itteni termőföldeket. Ez a folyamat Mária Terézia idejében, az ezerhétszázas évek közepén-végén teljesedett ki, ekkor a földesurak a nem földművelésre használt területek fölötti uralmat is megszerezték. Ezzel megszűnt a terület, az ártér jobbágyok általi közös használata.

A földesúr a hal, gyümölcs, méz után járó tizedből nem tudott meggazdagodni. Olyan terményre volt szüksége, jelesül gabonára, amit külföldön nagy tömegben volt képes értékesíteni. De ez a táj képét is megváltoztató folyamat nem kizárólag a Sárközre érvényes. A kora középkorban az Alföldön az ártéri gazdálkodást művelő aprófalvak sokasága követte egymást. A pusztásodás itt is a földesúri beavatkozás, a marhacsordák legelőinek kialakítása után indul meg. 

– Sőt, bizonyára ön is olvasta az előrejelzést, mely szerint az sem kizárt, hogy az Alföld nem is olyan sokára teljesen kiszárad.

– Hogyne, hiszen manapság ez a tájegység sem kapja meg a szükséges vízmennyiséget. De régen az emberek a természettel együttműködve a hegyekből errefelé áramló folyóvizet nem kergették bele a Fekete-tengerbe. Egykoron a Duna és a Tisza is vidékenként szétterülve haladt át hazánkon. Egyik munkatársam kimutatta, hogy a magas gátak között a Fekete-tengerbe kergetett Tisza hordaléka több ezer tonna műtrágyával egyenértékű. Ez a termékeny iszap annak idején a folyó menti területekbe épült be.

– Professzor úr, ön kilencven éves, sőt, már túl is van ezen az életkoron. Van receptje arra, hogy mi a hosszú élet titka?

– Sajnos fizikai szempontból nem rendelkezem teljes kapacitással. Szív problémáim miatt több, nem igazán kellemes beavatkozásban volt részem. Egy éve átestem egy szélütésen is. Mindezek után azt mondhatom, hogy számomra minden nap ajándék.

Dr. Andrásfalvy Bertalan Sopronban született 1931-ben, később Budapestre került a nagyszüleihez, a ciszterci gimnáziumban érettségizett. Az ELTE néprajz szakán szerzett diplomát, de elvégezte a kecskeméti kertészeti-szőlészeti főiskolát is. 1960 és 1976 között a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, 1976–77-ben a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa, majd 1985-ig a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályvezetője volt.

Ezután 1989-ig az MTA Néprajzi Kutatócsoportja főmunkatársaként, majd osztályvezetőjeként dolgozott. 1990 és 93 között művelődési miniszter volt. Családjáról egy korábbi interjújában így beszélt: „Az egyik fiam orvos, a másik tanár a cisztercieknél, a harmadik pedig kutatóorvos. Karácsonykor a két menyem főz, mi pedig a feleségemmel a süteményt, a diós, mákos bejglit készítjük. A feleségem evangélikus, az egyik menyem református. Mindig békességben éltünk a másik közelében és sokat tanultunk egymástól.”