Tárlat

2022.10.02. 20:00

Mattioni Eszter művei lehetőséget nyújtanak az újrafelfedezésre

A hímeskövek néhai alkotója új oldaláról mutatkozik be. Dokumentumok, fényképek is láthatóak a tárlaton. Munkácsy-díjas művész nyitotta meg a kiállítást.

Szeri Árpád

Mattioni Eszter művei lehetőséget nyújtanak az újrafelfedezésre (Fotó: M. D.)

Fotós: Denes Martonfai

Mattioni Eszter munkásságának újrafelfedezésére ad lehetőséget a vármegyeháza időszaki kiállítótermében megnyílt tárlat. Az 1902-ben Szekszárdon született és 1993-ban Budapesten elhunyt képzőművész ez alkalommal munkásságának eddig kevésbé ismert oldaláról mutatkozik meg. Lovas Csilla főmuzeológus rendezése tartalmában és formájában is különlegesség, ezzel együtt maradandó esztétikai élmény. 

Mint lapunknak elmondta, az anyag javát a művész egykori munkatársa, Darányi István gyűjteményéből válogatták. A tárlat ritkán látott alkotásokat tár a közönség elé: iskolai rajzokat, főiskolai festményeket, rézkarcokat, vázlatrajzokat, korai „hímesköveket”, egyházi témájú alkotásokat, a Dunakanyart ábrázoló tájképeket és színpompás csendéleteket. Mindezeken túl a közönség láthat úgy helytörténeti, mint tágabb értelemben vett érdekességgel bíró családtörténeti dokumentumokat és fényképeket is.

A szombaton tartott megnyitón Czövek Attila osztályvezető régész, főmuzeológus köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket. Egyebek mellett elmondta, hogy régészként nagy rajongója annak a mozaik technikának, melynek Mattioni Eszter is mestere volt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy eddig nem látott Mattioni alkotásokat tekinthet meg a közönség. Ezt követően Mészáros Géza Munkácsy Mihály díjas festőművész osztotta meg méltató gondolatait a művészről, akit személyesen is volt szerencséje ismerni. 

A jelenlét teljessége egy történelmi időpontban című összegzésében egyebek mellett visszatekintett a félig olasz származású művész gyermekkorára, szüleire, illetve arra a Sass Erzsikére is, ami Mattioni Eszter nagymamájaként Petőfi Sándor mellett ült a versben is megörökített, négyökrös szekéren. Külön is kitért a Jázmincsendélet kutyával című, a tárlat egyik fő helyén található képre, mint számos művészettörténeti előképpel rendelkező, különleges üzenettel rendelkező kompozícióra. 

Végezetül Darányi István műgyűjtő és Kiss Sándor művészeti mentor, a néhai művész baráti köréhez tartozó két személyiség idézett fel néhány személyesen látott, megélt történetet Mattioni Eszterről. 

A közel nyolcvan művet tartalmazó kiállítás 2023 március 19-ig tekinthető meg.

Mészáros Géza méltató gondolatai

Két életképpel kezdem, mindkettőt személyesen a művésznő Mattioni Esztertől ismerem. Az első mesteremről, Bernáth Aurélról szól, akiről az emlékező művésznő még mindig egy afgán agárkölyöknek kijáró hódolattal mesél: „A boldog békeidőben a szolnoki művésztelepen evezni mentünk, egy kétpárevezős karcsú kielboottal a Tiszán. Én evezek, míg Aurél a hajó farában ül, és nagy, fekete ernyőt bontva óvja magát a naptól!”

Őket kettőjüket ma is így látom együtt. A sportos amazon festőnőt, a legendás Mattioni Esztert, akivel a Kelenhegyi úti műterem házban ajtószomszédok voltunk, és az ifjú Bernáth Aurélt, aki festőnövendék koromban atyai mesterem volt, és mindmáig az is maradt. 

Kettőjüket a másik életkép, a második világháború idején mutatja. Iván Szilárdék alápincézett budai villájában verődött össze a művészek egy csoportja, melynek Bernáth Aurél családostól tagja. Üldözött zsidók mentésére hibátlan minőségű hamis iratokat gyártanak. Az a pontosság, amivel Mattioni Eszter kősziIánkokat, törtköveket képes egybeolvasztani hímeskövein, és az a tudás, amit a budapesti Iparrajz Iskolában tanárától, Heibling Ferenctől, a bankjegyek és a híres bélyeg, a Koronás Madonna rézmetszőjétől tanult, itt is hasznosul: a hamis bélyegzőket radírgumiból ő metszi ki – és az életveszéllyel is számoló szándék. 

Mattioni Esztert idézem „Életem színes képei” címmel, 89 éves korában lejegyezett emlékezéseiből: „Valaki nemrégiben megkérdezte tőlem: mikor voltam a legboldogabb? Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Soha. Engem annyira foglalkoztatott mindig a munkám, hogy nem értem rá a mindennapi élettel foglalkozni. A munka ugyanis sok szenvedéssel és örömmel jár. Az örömöt is úgy váltja meg magának a festő, hogy megküzd érte. Az alkotás nem könnyű dolog, teljes szellemi és fizikai frissesség kell hozzá.”

Egy sikeres művésztől mellbevágó válasz ez a „soha”. Kivéve, ha ez a művész egy nő. Hiszem, hogy az ő esetében „a mindennapi élettel való foglalkozás” a saját gyermeket jelenti. De hihette-e, hogy szerzetesi lemondásokkal vitt művészi pályafutását végveszélybe sodorta volna egy saját kisgyerek? Miért ne hihette volna, hiszen egyebet sem igen láthatott maga körül. A mindennapok boldogságát mégis az anyaszerep és gyermek képzetéhez köti. Soha senki annyi gyönyörű gyermekarcot, gyermekalakot le nem festett, mint ő, egész életében. 

Mattioni Eszter édesapja révén félig olasz, tehát kitűnően beszél olaszul. Az édesapa, Giovanni Mattioni tanár úr, amatőr festő, a selyemhernyó tenyésztés szakértője Lombardiából jött Magyarországra, annak a Bezerédj Pálnak hívására, aki a hazai selyemipar felemelésén dolgozott. Édesanyja Szekszárdon óvónő, abban az óvodában, amelyet Brunszvik Teréz alapított. Nagyanyja pedig az a Sass Erzsike, akinek Petőfi Sándor a négyökrös szekéren éppen szomszédja vala a világos éjben, és akihez a költő ábrándozva szólt: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” 

Apja korán meghalt; 16 éves korától itáliai rokonai taníttatták. Regényes, gazdag életet élt, önmagában már három házasságának története is felérne egy történelmi regénnyel. 

Öt évig tanult a budapesti Iparrajz Iskola grafika szakán, majd ezt követően, húszéves korától hat éven át a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula osztályán tanul. „Kiváló mesterem volt, de ötévi grafikai tanulmány után sem engedett festeni. Sokáig csak vonalban rajzoltam, mivel azt mondta: a tónussal svindlizni lehet! (Értsd alatta: a nézőt ügyes maszatolással el lehet szédíteni, meg lehet téveszteni.) Meg kell tanulni rajzolni. Kitűnő ember volt, nagyon jó festő. Hat évig voltam Rudnay növendék. Ma is eszembe jutnak mondatai a piktúrára vonatkozólag, ízig-vérig festő volt, sokat tanultam tőle.” 

Az életbevágó, sorsdöntő történetek gyakran nagyon rövidek. Ilyen Darányi István története is, aki akkor fut össze a szépség bénító erejével, mikor azt kezdi megtanulni, hogy a szépség az igazság jelenléte, és ezért a világ legerősebb hatalma. A szegedi művészeti gimnázium diákja, vágyakozva nézegeti egy leány osztálytársa, Lantos Györgyi különösen szép rajzát, de sehogy nem tudja rászánni magát, hogy elkérje tőle. A rajz eltűnik, nem lesz senkié. Ami marad, az a veszteség. Számára egyszerre szégyen és fájdalom, ami arra tanítja, hogy effajta tehetetlenséget soha többé ne engedjen meg magának. Ezért lett belőle igazán bátor ember és tanult műgyűjtő, az a Darányi István, akinek a gyűjteményéből származik – a tárlat rendezője, Lovas Csilla szavával – e kiállítás anyagának 98 százaléka.

Darányi István kőszobrász a kövek szakértője, aki ezúttal nemcsak a művek gyűjtőjeként érintett, hanem szakmabeliként is. Mellé állt a szerencse is, mert amint kitanulta a kőszobrászatot, Mattioni Eszter invitálta meg őt hímeskő műveit kivitelező műhelyébe, oda, ahol a nagyméretű falképek születtek. Így az ország egyik legaktívabb, legforgalmasabb műtermében tanulhatott újabb mesterséget, dolgozhatott a művésznő keze alá. Ő még pontosan tudja, kemény kövek hogyan változhatnak át súlytalan lepkékké arany háttér előtt egy testes betonlap selyemfényű, csiszolt felületén. 

A mi gyűjtőnk tehát nem pénzügyi befektető, hanem kőszobrász, az anyag és az alakító mesterség mélységeinek ismerője. A szakmai önbecsülésből fakadó alázat híve, aki Mattioni Esztertől tanult és a színes hímeskövekhez is ért. 

De rajta kívül is, Istennek hála, 1962 óta van itt még valaki, aki mindent tud a hímeskő technika titkairól, mert Mattioni Eszter őt is személyesen vonta be ebbe a munkába. Ő a polihisztor Kiss Sándor, kezdetben villamosmérnök hallgató a Műszaki Egyetemen. Először a művésznő angol tanárának ajánlásával jött házhoz, mint TV és világítás szerelő, ám végül a mindenesi rangig emelkedett a műtermi kétágú létrán, mert ő valóban mindenhez ért. Nevéhez fűződik a hímeskövek kőtárának – a festékanyagok és a paletta – üdvös rendbe rakása, fadobozokba, üvegekbe rendezése és az ezért járó „Végre látom, hogy miben mi van!” – Mattioni Eszter alapítású szóbeli elismerés egyedüli kitüntetettje. 

Kiss Sándor az első, akinek „autója van”, ő a balatonlellei szállító; továbbá az átlagosnál apróbbra tört kövek, márványok, féldrágakövek specialistája, finom részletek, arcok színeinek kirakója. Szabadidejének máig többszörösét fordítja a művészetek területén való életerős szervezői jelenlétre, mert nem a támogatója, hanem a mozgató szereplője kíván lenni a művészeteknek. Ennek köszönhetően a kőszobrász Darányi István Wagner Nándornak eddig két monumentális köztéri szobrát faragta kőbe. Kiss Sándor a 100 éve született Wagner Nándor örökséget felkutató és ápoló Academia Humana magyar-japán alapítvány elnöke. Wágner Nándor albumokat ad ki, országszerte szobrait állítja fel. Mentora a Wagner Nándor 100 – A bölcselet szobrásza című impozáns kiállításnak, amely pontosan mához egy hétre a Műcsarnokban nyílik. 

Ez a szekszárdi kiállítás a látogatóit Mattioni Eszter újrafelfedezésére szólítja fel. Felfedezés lehet, hogy vannak hölgyek, akik körül kivirágzik az engedelmesség ősi erénye. No, nem úgy, hogy ők maguk lennének engedelmesek, hanem úgy, hogy felemelő érzés engedelmeskedni nekik. Élő belátással azért érdemes engedelmeskedni nekik, mert ők maguk az égi hatalmakkal állnak kapcsolatban, generációkon átívelő üzenetekkel élnek itt közöttünk, és mi mindnyájan akkor járunk el derekasan, ha nemcsak kitaláljuk, de teljesítjük is kívánságaikat.

Ideje van újra felfedezni valami elfelejtett vagy figyelmen kívül hagyott dolgot. Az ehhez vezető úton egyetlen kép is lehet határkő, és könnyen meglehet, hogy alaposabb vizsgálatán és megismerésén keresztül már a többi Mattioni képre is értő szemmel nézhetünk. Nekiindulásként a „Jázmincsendélet kutyával” című Mattioni képet szeretném figyelmükbe ajánlani. 

A kép az 1954-es évszámból ítélve, a viharos eszmék korában született, mégis a meghitt üdvösségről szól. Kutyás szempontból nézve előzményének tekinthető az Arnolfini-házaspár ölebe, a holland Jan van Eyck 1434-ben fára festett képén, Lorenzo Lotto Férj és feleség című képe 1523-ból, Girolamo dai Libri Ernyős Madonnája; Dosso Dossi: Bambocciata műfajú, a köznapi élet jeleneteit harsányan ábrázoló képe. Mindmegannyi jelképek füzérével telítve. Ezek mind világszerte ismert művek, telefonnal is azonnal elérhetők... Közöttük kétségkívül a legszűkszavúbb a Mattioni kép, mert annak mindössze két jelképi elemét kell megfejtenünk. Az egyik a kiskutya, a másik a jázmin csokor. 

A kompozíció a szimmetria tengelytől egy kissé balra csúsztatott kereszt, felső szárát a vázából szétnyíló jázmincsokor takarja. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Magamról tudom, hogy a kompozíció szó elhangzása rövidzárlatot okozhat egy megnyitón, mert képes végleg kedvét szegni a hallgatóknak. Pedig csak arról van szó, hogy a képek épített rejtekhelyek, a festő jelenlétének teljességét óvják egy történeti időpontban. A kompozíció egy képi erőtér, a teljes jelenlét ősi menedéke, ami viszonylagos biztonsággal berendezhető. Ez teszi lehetővé a festőnek, hogy a pokol tornácán is a menyországról beszéljen. A takarásban élő teljes jelenlét a kompozíció érdeme. 

Kérem, tartsanak ki, mert most jön, ami épp számunkra lehet érdekes. Ma szikrányi jelenlétünk elég ahhoz, hogy percenként a képek tömegét készítsük el, mert az akcióban helyettünk a technika teljessége van jelen. Egy ilyen közegben a gázóra leolvasó is lehet olyan specialista, mint egy hajdani kódexmásoló. Kettőjük különbsége a jelenlétük minőségében zongorázható. A jelenlét hiánya – a jelenben való tényleges létezés hiánya – számos tünetben mutatkozik meg: nincs kapcsolat a generációk között, nincs kapcsolat a múlt és a jelen között. (Zseni Annamária pszichiáter diagnózisát idéztem.) 

Egy műalkotás kivétel nélkül a valóságnak mindig arról a pillanatáról beszél, amelyben megszületett. Nem lehet másképp, mert látni, emlékezni, imádkozni, de még meghalni is, ki ne tudná, csak a jelenben való tényleges létezésben lehet. 

A műtárgy egy időkapszula, ami csak a jelenre nyílik. Nem ragadhat magával a múltba, de mindig a múltat rántja a jelenbe, mint a képen látható kiskutya ránk néző tekintete. Ő jelen létezésünk őre, mindig szembe néz velünk a képből, tekintete a néző pillantásával találkozik.

Ez a kiskutya jelképez hűséget a szerelemben, de a hitben való ragaszkodást is az egyetlen igaz úthoz. Jelentheti a lojalitást és a vágyat, egy pár közös gyermek utáni vágyát. Az uralkodói udvarokban sok nőnek volt öleb kísérője, tükrözve gazdagságát és az udvari életben elfoglalt fontos helyét. Tudni illett ugyanis, hogy őket megvásárolni nem lehetett, csak különleges ajándékként volt mód szert tenni rájuk. Úrnőjük sem feledhette így, az ő saját létezése is ajándék a mennytől. 

Végül érezzük a jázmin kellemes illatát! Ez oldja a szorongást, megnyugtat, boldog sodrású gondolatokkal képes elárasztani az elmét, és az elégedettség érzésével erősíti az önbizalmat. A jázmin a menyasszonyok virága, illatától gyorsan megnyugszik a test és a lélek; a pozitív teremtő erőket hívja elő a bosszúsággal, szorongással, haraggal szemben. Ezek mind az ígéretes házasság, a boldog életvitel és a nemes életminőség kellékei. 

A történeteinknek soha nem volna kezdete, ha ismerhetnénk minden előzményüket. De boldog végük azért még lehet. Mattioni Eszter – a festőként „sohasem volt boldog” Nagyasszony –, műve frissen feltárt rejtekhelyéről most talán így, végre boldogan lép elénk. 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában