Az írók nemcsak tolltársai, de olvasói is egymásnak

Mindenki hozta a rokonait, barátait, és elég jól megtöltöttük a rendelkezésre álló nagyobbacska termeket a művelődési házakban. Így kell ezt csinálni, ha csökken az irodalombarátok száma. A tolnai tollforgatók első Kézjegy-antológiájához Lázár Ervin írt előszót, 1994-ben.

Azt emelte ki, hogy egy ilyen csapatban az a jó, hogy nemcsak tolltársai, de olvasói is egymásnak. Akkor még, fiatalos hévvel arra gondoltam: vannak nekem olvasóim ezek nélkül is bőven! Pedig az az igazság, hogy a minőségi olvasók többsége azok közül kerül ki, akik maguk is belekóstoltak az írás gyötrelmes gyönyöreibe.

Itt a könyvhét. Ilyenkor az írók felé fordul a figyelem, és hajlamosak azt hinni, hogy ez eddig is így volt, csak nem vették észre, és ezután is így lesz. (Pedig két könyvhét között mindig van egy röpke, 51 hetes mosolyszünet.) Hamarosan hömpölyögni kezd a tömeg Pesten, a Vörösmarty téren és a Duna-korzón felállított pavilonsorok között.

Beszélgetésbe elegyednek a dedikálókkal. Amikor én vagyok a soros auto­gram-osztogató, mindig megkérdezem a kedves könyvvásárlót, hogy honnan jött. És a válasz többnyire így hangzik: a 38-as, az 52-es, a 79-es pavilonból; ott dedikálok majd 1-2-3 óra múlva. Vajon hányan maradnának, tényleges érdeklődők, ha egy varázsütésre, az írók két percre eltűnnének a térről?