Bőrkabátban lassúzni

Belépve a kávézóba a már megszokott légkör fogadott: bőr-vagy farmerkabátos középkorú férfiak, kopasz fiatalok, bőrbakancsok és bomberdzsekik mindenfelé. A kilenc órai kezdésre a zenészek ráhúztak még fél órát, és mire felálltak a kis pódiumra, még több vendég érkezett.

Én magam nem ismertem a Duna-Rock Akusztik nevezetű formációt, sok váratlant viszont nem is tapasztaltam. Egy akusztikus gitár, egy elektromos basszusgitár, és egy cajón szolgáltatta az alapot a két énekes számára. Okát nem tudom, nem is keresem, hogy miért az akusztikus stílust választották, én mindenesetre kihagyott lehetőségnek éreztem, hogy a két énekes hangja – mind terjedelemben, mind erősségben – korlátozottan szólhatott csak a műfaji kötöttségek miatt. Többször engedtek ki kicsit többet – és számomra ezek voltak a legjobb pillanatok –, de összességében visszafogottan dalolásztak csak. És az egész koncertről ez mondható el: nagy rock/alternatív-slágereket dolgoztak fel, Hobótól, a Tankcsapdán keresztül a Hooligansig, vagy Szabó Balázsig. Az viszont szerintem egyértelmű, hogy egy akusztikus keretek közé szorított „Ez az a ház”, vagy akár a „Legyen valami” nem igazán üt. A szándékos ütemlassítások, a kényszeres visszafogottság pedig azt eredményezte, hogy a bőrkabátos hosszú hajú, középkorú férfiak pedig lassúzni kezdtek partnereikkel. Persze, kinek, mi, de úgy gondolom, hogy egy olyan városban, ahol azért elég ritkán adatik meg, hogy tomboljon a közönség, talán ők sem ilyen szórakozást vártak.

Számomra a Duna-Rock Akusztik koncertje kétféleképpen értelmezhető és/vagy élvezhető. Abban a formájában azonban, ahogyan az Iparosban léptek fel, sehogyan. Mert bárzenekarnak, mintegy háttérzajt szolgáltatva túl populáris volt, és nem elég észrevehetetlen, teljes koncertélményhez viszont túlontúl visszafogott és lassú.

Ahogyan minden koncerten itt is voltak mellényúlások, hibák, a legjobban észrevehető a Most múlik pontosan című slágernél volt, amikor a zene és az ének teljesen szétcsúszott, fület bántó módon nem találták meg újra egymást. A többi viszont rendben volt, még ha tényleg enervált is volt kissé. A közönség viszont hallhatóan élvezte, és nem igazán törődtek ezzel, ami így van jól. A közösen elénekelt – vagy üvöltött – számok csak javítottak az élményen, ugyanakkor a koncepció számomra eléggé zavaros volt, és a két énekes külön-külön is megállná a helyét más stílusban, sőt, talán ki is bontakozhatnának, de jelen esetben a koncert csak mint kihagyott lehetőségek tárháza marad meg.